• Fotó: Csizmadia Attila
– Milyen indíttatásból utaztál éppen Japánba?
– Nagyon régi tervem ez az utazás. Nem tudom már, miért és hol kelt életre ez a vágy, de megszületett, és egész életemben kísért. Mindig tetszett a kultúra, a japán emberek, a japán táj, csodálattal tekintettem az országra, teljesen elérhetetlennek tűnt, egy vágyálomnak. Egy ideig még csak gondolni sem mertem arra, hogy eljutok oda, picit bele is feledkeztem. Az első ázsiai utam sem oda vezetett. 2020-ban kezdtem neki az első komoly tervezésnek, de egy fránya vírus másképp gondolta. Négy évig félretettem, idén viszont elérkezett a legjobb idő az álom megvalósításához.
– Volt benned valamiféle keresés, hiányérzet, ami miatt most útra keltél?
– Menni akartam, nagyon menni akartam. Az elmúlt években elég sok szervezett, csoportos utazáson vettem részt, és bár volt, ami kimondottan tetszett, azért többségében azt éreztem, hogy nekem nem ilyen utazásokra van szükségem, nem a hozzám hasonlók ezeknek a célcsoportja. Japán pedig nem szólhatott erről, az tökéletes kellett, hogy legyen, hiszen egy régi álomról van szó, és egy nagyon messzi, teljesen más országról, ezzel nem lehet viccelni. Mellesleg nem is választhattam volna jobb helyszínt, hogy visszatérjen az utazási kedvem, ráadásul egy születésnapi ajándék volt tőlem, magamnak.
– Mi volt az első dolog, ami szembetűnt, amikor megérkeztél Japánba?
– Huh, hát nagyon gyorsan átjutottam a vámon, minden automatizálva volt, ujjlenyomatot kellett adnom egy gépnek, be kellett vallanom, hogy soha semmi „rosszat” nem csináltam, és a derék japánok nem is keresnek semmiért, aztán egy hús-vér vámostól megkaptam a kilencvennapos belépőmet, és már ott is volt előttem a Hello Kitty és más anime figurákat tartalmazó „Welcome to Tokyo”-fal.
Még soha nem hatott meg ennyire egy fal. Le kellett ülnöm kicsit, hogy felfogjam, megérkeztem.
Pár perc múlva a hibátlanul működő wifin keresztül már aktiválva volt a helyi e-sim, valamint a Welcome Suica-kártya, amivel a tömegközlekedésen és a konbiniben (éjjel-nappali bolt, 7-Eleven) lehetett fizetni. Negyvenöt perc múlva már a város másik felén, a szálláson voltam. Tehát működött az ország.
– Hogyan hatott rád a japán társadalom rendezettsége, udvariassága?
– Imádtam. Meg kellett szokni, de nagyon tetszett. Mindennek megvan a helye, minden át van gondolva, mindenkire gondolnak, és minden működik. Ehhez szabályokra van szükség és ezeket a szabályokat a japánok 99 százaléka betartja. Az udvariasságot, illedelmességet is imádtam, és ez nagyon hiányzik itthonról.
Egy „elnézés”-től, vagy „köszönöm”-től senkinek sem szakad le a nyelve, ott ezeket a szavakat használják a leggyakrabban.
Amikor a metró tele van, és az utolsó beszálló utast már be kell gyömöszölni, és te ráadásul az ajtótól jó távol állsz, akkor a megállónál csak csendesen ki kell ejteni a varázsszót, hogy sumimasen (elnézést), és máris mindenki félreáll, vagy kiszáll a kocsiból, megvárja, amíg leszállok, majd visszagyömöszölődnek ők is. Teljesen természetes dolog. Persze ezek után az arigato gosaimasu (köszönöm) már természetes. Amúgy is szeretem megköszönni a szívességeket, az elnézéskéréssel sincs problémám. Apróságok, de nagy erővel bírnak.
– Volt olyan kulturális különbség, amit nehezen tudtál megérteni vagy elfogadni?
– Talán a hierarchia, pontosabban a munkamorál. Változik ez is, kezdik átvenni a nyugati mentalitást, de ez nagyon lassú folyamat, és többségében még a régi iskola uralkodik. Láttam munkatársakat elbúcsúzni egy állomáson. Egy hölgy és egy férfi köszönt el egymástól.
Mindketten kétszer meghajoltak, a hölgy jobban, majd a férfi tovább állt. A hölgy viszont az elhaladó felettesnek még egyszer meghajolt, és utána ment tovább.
Ez már a munkahelyen kívül történt, akár illedelmességnek, tiszteletnek is tűnhetett. Szokás, hogy meló után a munkatársak és a felettesek beülnek egy kocsmába, ahol esznek-isznak, feloldódnak és kiengedik a gőzt. Ilyenkor mindenki egyenlő, viszont a munkában nagyon megterhelő a hangulat, sokat túlóráznak, nem tudják kezelni a hibákból eredő szégyent, ami miatt keményen felelősségre vonják őket.
– Hogyan látod Japánt a saját otthonodhoz, Székelyföldhöz képest?
– Ez lehet fájni fog az olvasónak. Nekem is fájt. Furán hangzik, de akkor is tapasztaltam kultúrsokkot, amikor hazajöttem, csak ezúttal rosszulesett. Ha valami működik, akkor könnyen megszokod, viszont rettenetesen feltűnik az ellentéte, amikor hazaérsz. Eddig is zavart sok minden, de a japán tapasztalatok felerősítették ezeket, mert láttam, hogy lehet másképp is, és nem is olyan nehéz.
Japánban úgy néz ki az aszfalt és rajta az útfestés, mintha tegnap készült volna. Vannak rajta foltok, de se hepe, se hupa.
Nagyon sok régi épületet, automatát és egyéb dolgot láttam, de ezeken látszott, hogy rendesen elkészítették, az utolsó darabkára is odafigyeltek. Furcsa módon rájöttek, hogy ha valamit normálisan elkészítenek, akkor hosszú távon nem csak olcsóbb, de sokkal egyszerűbb karbantartani is, mint utólag toldozni-foldozni az igénytelen munkát. Mi pedig saját magunkkal és a jövőnkkel szórakozunk itthon. Pedig jó példa van elég. Nem azt mondom, hogy legyünk olyan, mint Japán, mert ott egy nagyon régi, nagyon más kultúra segítette idáig az országot, de azért jó sok minden van, amit oktatni kellene.
– Mi az, amit ott nagyon megirigyeltél, és szívesen „hazahoznál”?
– Az odafigyelést, az igényességet, a minőségre való törekvést, a tisztaságot és a rendet, a természet tiszteletét. Hoznám a kajákat, de a tömegközlekedést is, mert az közel tökéletes, bárhova el lehet jutni metróval, vonattal, busszal, és ami a legfontosabb, tiszta körülmények között, gyorsan és pontosan.
A vécéket is hazahoznám, mindenhol ingyenes és tiszta közvécéket találtam, sosem volt probléma a sok folyadék bevitele,
mert biztos volt a közelben egy használható vécé, ami fűtött ülőkével rendelkezett, zenélt, csicsergett, vízesést utánzott, hogy a kellemetlen zajokat elnyomja, megmosott és megszárított, éppen csak azt nem mondta, hogy jó volt az együtt eltöltött idő. Hoznám a japán embereket is, megszerettem őket.
– És mi az, amit itthon becsülsz meg jobban, miután hazatértél?
– Az itthon kényelme és biztonsága, mondhatnám. Tény, hogy jó hazaérkezni egy hosszú út után, megpihenni a saját ágyamban, ennek ellenére másnap mentem volna vissza Japánba.
– Egyedül utaztál – mit adott számodra ez az egyedüllét egy idegen kultúrában?
– Nyugalmat és önismeretet. Kirúgtam a komfortzónám ajtaját rendesen, nem volt ott idegenvezető, hogy fogja a kezem, elmondja, mikor egyek, hova menjek, melyik metróra vagy vonatra szálljak fel stb. Mindent magamnak kellett megszervezni. Nagyon élveztem minden percét, egyedül voltam a világ végén, egy idegen kultúrában, szabad voltam.
– Találkoztál-e útközben olyan emberekkel, akik különösen hatottak rád?
– Hmm, nem akarok kiemelni embereket, mert az egész társadalom nagy hatással volt rám. Japánban nem az egyén a fontos, hanem a közösség, egy összetartó közösség pedig csodákra képes: világszerte japán csodának nevezik azt a fejlődést, amit a háborúk után összehoztak.
Most éppen egy kicsit bajban vannak, öt év alatt megfeleződött a jen értéke. Ez nekik annyira nem jó, de nekem jólesett,
hogy egyes dolgok, mint például az étterem kijött 30-50 lejből tokkal-vonóval. Szóval, kedves olvasó, ha rég dédelgetett álmod Japán meglátogatása, akkor igyekezz, 2026-ban jönnek az áremelések, de még mindig lehet kapni 600 eurós repülőjegyet, oda-vissza, budapesti indulással.
– Mit hoztál haza lelkiekben ebből az útból?
– Egy csodálatos országot és az ott szerzett tapasztalatokat. Ezekből táplálkozom, amióta hazajöttem. Azt hittem, elmúlik, mint mindig, de nem akar. Régen, még a múlt században volt pár svédországi kiruccanásom, és emlékszem, nagyon otthon éreztem magam ott, nem akartam hazajönni, és mindig vissza akartam menni. Ugyanez volt az érzésem Japánban is. Lehet, valamelyik előző életemben viking, a másikban pedig szamuráj voltam.
– Változott-e valamit a saját életedről alkotott képed Japán hatására?
– Mindig is volt hatása az utazásaimnak, de a feltöltődésen, emlékeken kívül nem sok maradt meg. Japán óta viszont másképp tekintek a világomra, talán kritikusabb lettem, viszont nyugodtabb is egy fokkal.
Az ember hajlamos belefásulni a mókuskerékbe, ha rosszul mennek körülöttünk a dolgok, beletörődünk, mondjuk, hogy nálunk így működik.
Japán viszont megmutatta, igazából azért működnek így a dolgok, mert nem akarjuk másképp, vagy nincs elég tapasztalatunk arról, hogy lehet másképp is. Amióta ott jártam, jobban dühít, hogy bár fejlődünk, akarat is van, mégis a végeredmény elég siralmas. Részben mindannyian hibásak vagyunk ezért.
– Ha egy szóval kellene jellemezned Japánt, mi lenne az?
– Harmónia.
korábban írtuk
Anya szuperereje: mindent hall és sose alszik (elég mélyen)
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
