kultúra

Kovács György a színészi lelkesedés, az önként vállalt fegyelem, a hagyománytisztelet, a hagyományteremtés és nem utolsósorban anyanyelvünk művelésének apostola. Erdély századosa.

Nem olasz nyelvlecke kezdődik, hanem ezek a hetedik legnagyobb itáliai város népszerű jelzői: a művelt, a vörös, a kövér. Ha hétköznapi és valódi, nem turistaáradattól elhomályosított olasz hangulatra vágyik valaki, akkor irány Bologna!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elefánt, akit Salamonnak hívtak. Így is kezdődhetne a regény, ha mese volna. És hát mese is, de igaz mese.

Az Elfeledett harcosok és örök ékszerek című kiállítás nemcsak a múlt tárgyi emlékeit mutatja be, hanem egy történetet mesél, interaktív formában, különböző generációknak. Hidat épít a népvándorlás korának eseményei és a mai látogatók között.

Sokadmagával az ötvenes évek sötét első felének áldozata, de a 95. születésnapján túl is olyan emberként áll előttünk, akit sem a nemzedéki-ízlésbeli, sem a politikai változások nem ábrándítottak ki az irodalom olvasásából, összefüggéseinek

Tudunk-e még tojást írni, van-e nótánk, vagy tudunk-e mezőségit táncolni? Pedig ezek is identitásunk alapkövei. Az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány öt éve igyekszik intézményes keretek között életben tartani és átörökíteni hagyományainkat.

Több ezer népi dallamot gyűjtött össze, előtte hasonlót csak Bartók Béla, a folklórkutatás egyik legkiválóbb képviselője ért el. És Jagamas János népzenekutató, Erdély századosa.

Nekünk, európaiaknak is van „kínai nagy falunk”, csak másként hívjuk. Ez az egykori Római Birodalom határvédelmi rendszere (limes), amely egy három kontinenst átölelő védműrendszer, és hazánkban több mint ezer kilométernyi szakaszáról tudunk.

Az idei Libri irodalmi közönségdíjas regény kapott hideget és meleget a kritikusoktól, én azonban szeretek magam meggyőződni egy könyv értékéről, legyen az irodalmi, szórakoztató vagy elgondolkodtató jellegű.

Táncot tanít, közösséget épít, és népi hagyományainkat próbálja átörökíteni a székelyudvarhelyi gyerekekbe immár negyedszázada. A Kékiringó néptánccsoport alapítója a Magyar Kultúra Lovagja is, ám tanítványainak ő csak egyszerűen Tanci.

A Magyar Kultúra Magazin főszerkesztőjével az identitás-tapasztalatok összetettségéről, küldetésről, párhuzamos valóságokról, a csakazértis-morálról beszélgettünk, valamint a készülődésről a derűbe, amelybe jó lesz megérkezni, valamikor.

Magyarságunkat legbelül kell hordanunk, szellemi javainkkal pedig ideje felhurcolkodnunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni, tartotta Kányádi Sándor.

Egy zenei óriás árnyékából kinőve lett a világhírű Madrigal kamarakórus karnagya. A szinte népmesei bravúrt véghez vivő sepsiszentgyörgyi származású Ungureanu Szabó Anna zenészei számára egyszerre igyekszik anya, főnök és biztonsági szelep lenni.

Tekeregni csalogat az idő, s gyakran vagyunk ötlettelenek, hová menjünk hétvégén, mi az, amit még útba lehetne ejteni, egy-egy kirándulás mellett. Kevésbé ismert múzeumokat, gyűjteményeket ajánlunk, amelyek remek szellemi töltődés lehetnek a családnak.

Aki a könyvet szereti, rossz ember nem lehet – jelenthetnénk ki a virágos közmondást újragondolva, és ebből kiindulva, azokat a helyeket is bátran ajánljuk, ahol a könyv mellé kávét, vagy a kávé mellé könyvet is kínálnak.

Miután apja a második világháború valamelyik frontján maradt, a magára maradt édesanya tartotta el a családot. Zilah gyermekseregének fele árvának számított akkoriban. „A Valahol Európában világát éltük.” Így indult Szilágyi István élete.

Külföldön jártunkban-keltünkben, amikor kifejezetten a ráérős városnézés a napunk célja, még csak-csak rácsodálkozunk a gazdagon díszített épületekre, a saját környezetünkben azonban ezekre a szépségekre legtöbbször fel sem nézünk.

Kezdetben volt az eszme. És a hit, amely nem kérdezősködött tervezhető jövő felől, csak gyűjtött, vásárolt, felhalmozott. Miközben soha nem hangoztatta: lesz múzeum. Mert tudta, hogy lesz. És lett. És lesz iskola, mindegy, hogy miből. Lett.