• Fotó: Orbán Orsolya
– Udvarhelyi srác vagy, a ’90-es években kezdtél el IT-vel foglalkozni, amikor ez még nem volt annyira magától értetődő irány. Mi vitt ebbe bele, és hogyan jutottál el odáig, hogy ma Kolozsvár egyik menő szoftvercégét vezeted?
– Igazából ’86-ban kezdődött az egész. Udvarhelyen egy új tömbházba költöztünk, a szomszédunk pedig a matricagyár informatikai igazgatója volt. Volt neki személyi számítógépe, vitt haza gépet a gyárból is, én meg átjártam hozzá. Először csak játszottam, aztán egyszer
a kezembe nyomott egy könyvet a BASIC nyelvről, mondta, ha érdekel, olvassak bele. Egy hét múlva visszamentem: kiolvastam, mondtam, és hogy én programozni akarok.
Ő mentorált, én meg teljesen belehabarodtam a programozásba. Amikor egyetemre készültem, egyértelmű volt, hogy számítástechnikára megyek a műszakira, hiába mondták otthon, hogy matek meg fizika. A matekfüzet alatt ott volt a programozófüzetem, abba írtam a kódokat. Az egyetemen is mindig a legnehezebb projekteket választottam. ’95-ben szerencsém volt: megnyertem egy kódfeltörő versenyt, és az EnergoBitnél kezdtem dolgozni. Akkoriban alig volt szoftvercég, legtöbben gyárakhoz mentek informatikusnak, nem igazán maradtak a szakmában. Nekem jutott egy fejlesztendő termék, azon dolgoztam egy évig. Ezután jött egy lehetőség Münchenben, az egyetem gépészeti tanszékének informatikai projektjébe. Kimentünk többen Kolozsvárról. Akkoriban az évfolyam 80-90 százaléka külföldön volt, itthon egyszerűen nem volt perspektíva. Én úgy mentem ki, hogy két év múlva hazajövök, és céget indítok – ez volt a terv. Két szót tudtam németül, két év múlva jobban beszéltem, mint románul. Kint már kialakult életem volt, barátaim, rutinom – és ezt tudatosan otthagytam: hazajöttem úgy, hogy fogalmam sem volt, hogyan kell céget indítani, lesz-e munka. Németországból az utolsó hónapokban sikerült két projektet hazahozni, így 1998-ban el tudtuk indítani a céget. Akkor talán két-három szoftvercég volt Kolozsváron. Utólag is az egyik legbátrabb döntésem volt – és szerencsére működött.
– Hogy tanultál bele a cégvezetésbe?
– Az első tíz évben mindent „saját szakállra” cselekedtem. Akkor még nem is nagyon tudtam arról, hogy léteznek vezetői képzések. Később persze jöttek ezek is, és utólag sok mindent a helyére tettek: amit ösztönből jól csináltam, annak lett neve, amit meg rosszul, azt végre felismertem. De a legtöbbet addig is a nagyoktól tanultam, a közös vállalkozások által, a megbízókon keresztül, egészen 2008-ig. Aztán jött a Covid, ami mindent felforgatott. Mi már
2021-ben hibrid rendszerben visszahívtuk az embereket heti három napra az irodába, és egy évvel később ugyanezt lépte meg a Google, a Microsoft, az Amazon.
Jó érzés volt látni, hogy nem mindig másoktól tanulunk, hanem néha előbb kitalálunk dolgokat, és később visszaigazolódnak… A cég egyik alapelve például, hogy mindenki magyar. Ez egyszer majdnem megváltozott: felvettünk egy román kollégát, aki emberileg jól beilleszkedett, de akkor döbbentünk rá igazán, milyen ereje van a közös nyelvnek. Amikor ő bent volt a szobában, megszűnt a természetes kommunikáció, a poénok, a laza beszélgetések, minden leszűkült a projektekre. Ekkor döntöttük el végleg, hogy inkább lemondunk a munkaerőpiac nagy részéről, de a maradékból a legjobbakat keressük. Innen indult a mentorprogramunk és az együttműködés az egyetemekkel is. A minőség fontosabb, mint a gyors növekedés. Inkább lassan, organikusan építkezünk, de stabilan. Ez működik: a legnagyobb ügyfeleink, például a Bosch és az Electrolux ragaszkodnak hozzánk, rendszeresen visszajeleznek, dicsérik a kollégákat. Válságos időkben is az marad meg, aki jól teljesít – erre épül a stratégiánk, és nagyjából ez a titok.
– Nem vagy már húszéves, miközben a legjobbakat főleg a Z generációból szűritek ki az egyetemekről. Mennyire nehéz tartani velük a tempót? Érzed ezt generációs szinten, hogy más világ?
– Valahol érződik, de nem drámai. Inkább azt érzem, hogy eleinte ők tartanak tőlünk egy kis távolságot, de ez nagyon gyorsan oldódik. Egy ilyen párnapos közös élmény, egy csapatépítő után már nincs feszengés, kialakul egy természetes, közvetlen kapcsolat. Ezek a helyzetek nagyon sokat számítanak. Másrészt ott vannak a gyermekeim is: a legkisebb nyolcéves. Ők folyamatosan frissen tartanak, és ez munka közben is rengeteget segít.
– Ha már szóba kerültek a gyermekek: a sikeres karrier mellett ott van egy nagy, szép család is. Sokan úgy képzelik el, hogy egy cégvezető gyakorlatilag a munkájának él, és alig marad ideje a családra. Te ezt hogyan éled meg?
– Biztos, hogy nincs elég időm a családra. Nem klasszikus nyolcórás munkaidőben dolgozom: van, amikor nem lehet időben hazamenni, máskor viszont igen. Ez folyamatos egyensúlyozás, és igen, ez probléma. Amit tudok, az az, hogy igyekszem határokat tartani. A hétvégék szentek, és ha hazaérek, csak akkor foglalkozom munkával, ha valami nagyon sürgős dolog van. Ettől még a másik oldalról nézve ez sokszor nem elég – ezt el kell fogadni, de minőségi idővel lehet ezt jól csinálni.
Amikor vakáció van, én eltűnök az irodából, és együtt vagyunk. Tudatosan próbálunk emlékezetes programokat szervezni.
A mai gyermekeknek már nem a tárgyak számítanak, mert mindenük megvan – az élmény a fontos. Ezt mi is látjuk otthon: ha választani kell egy új dolog vagy egy közös kirándulás között, egyértelműen az utóbbira szavaznak. Télen sízünk, nyáron vitorlázunk, legutóbb lakóautóval jártuk be Ausztriát. Egy hét alatt annyi élményt lehet szerezni, ami nagyon megmarad bennük. Ezekkel próbálunk kompenzálni mindent.
– És a mindennapokban? Ehhez kell egy „menedzser” a családban?
– Ehhez biztos, hogy kell egy nagyon jó feleség. Nélküle nem működne. A gyermekek körüli logisztika, tanulás, délutáni programok nagy része rá hárul, ez a nehezebb része az egésznek. Erről mi nagyon korán beszélgettünk. Az első gyermek után ő gyorsan vissza akart menni dolgozni, de akkor
közösen arra jutottunk, hogy az a pénz, amit keresne, gyakorlatilag egy bébiszitterre menne el, miközben nem ő nevelné a gyermekeket.
A család ettől nem lenne előrébb – ezt szerencsére megértettük együtt. Most, hogy a kicsik is nagyobbak, ő a cégnél HR-esként dolgozik, rugalmasabb időbeosztásban. Így megmaradt a karrierlehetősége is, miközben a gyermekekkel is jelen tud lenni. Most már könnyebb, de amíg kicsik voltak, nehezebb volt minden. Ma már el tudunk menni együtt programokra, fesztiválokra, kvízezni, és az sem gond, ha pár órára otthon maradnak. Úgy érezzük, hogy most kezd beállni egy élhetőbb egyensúly.
– Sokan Kolozsváron az adrenalinpark „szülőatyjaiként” ismernek titeket. Hogyan született meg ez az ötlet, és miért volt fontos, hogy belevágjatok?
– 2008 körül, a válság idején merült fel bennünk, hogy nem csak IT-vel szeretnénk foglalkozni. Sok időt töltöttünk a természetben, kirándultunk, és 2009-ben, egy magyarországi kalandparkban jött az ötlet: nálunk miért nincs ilyen? Elkezdtünk helyszínt keresni Kolozsvár közelében, 2010-ben megvettük a telket, aztán jött a hosszú engedélyeztetés, végül 2014 után épült fel a park.
Anyagilag inkább hobbi, mint üzlet, a befektetés még nem térült meg, de nagyon szeretjük.
Jó a csapat, sok a visszatérő vendég, a gyerekek imádják, a visszajelzések a táborainkról pedig mindent elmondanak. A saját gyermekeink is ott nőttek fel. Lehet, hogy nem a legnagyobb üzletünk, de igazi „szívprojekt”.
– Ha már gyermekekről beszélünk: nagyon „lányos” családotok van. Ezt hogy viseled?
– Hat lány, plusz a feleségem, és régen még a kutyám is nőstény volt (nevet), de nincs vele semmi bajom. Amikor a legkisebbel terhes lett a feleségem, a nagyobb lányok először nagyon drukkoltak, hogy fiú legyen. Egy nap múlva visszajöttek: „Meggondoltuk, jobb, ha ez is lány lesz, mert egy fiú ilyen sok nővérrel nagyon rosszul járna.” Nem is lepődtünk meg, hogy végül lány lett. Egyet sem cserélnék el. Nagyon jó a kapcsolatunk, szerintem jól működünk együtt.
– Cégvezetés, nagycsalád… marad ezek mellett szabadidőd? Egyáltalán szükséged van rá? Van olyan hobbid, ami teljesen máshova kapcsol?
– Rengeteg minden érdekel. Alig várom, hogy nyugdíjas legyek, és több időm legyen rájuk. Fiatal koromban nagyon szerettem az elektronikát, majdnem át is mentem arra az egyetemen, csak túl sok lett volna a különbözeti vizsga – így maradtam a szoftveriparban.
Van egy céges hobbizenekarunk is, kollégákból áll, metált játszunk: Metallica, Megadeth, Motörhead, Slayer.
Öt-hat éve zenélgetünk együtt, én vagyok a ritmusgitáros. Hetente egyszer próbálunk, főleg egymásnak játszunk, de nagyon szeretjük. Emellett síelés, vitorlázás, hegyek, természet – ezek töltenek fel igazán. Jó, ha évente egy-két hét összejön belőlük. Van kártyatársaságunk is, egyetemi tanárokkal játszunk, elég „agyas” játék, meg tagja vagyok a Borvadász Társaságnak is – havi egy biztos borkóstoló belefér, több már nem.
– Ezek segítenek elkerülni a kiégést?
– Néha érzem a nyomást, látom másokon is a kiégés jeleit, és magamon is észreveszek ezt-azt. Ezek a tevékenységek segítenek: pár nap, amikor teljesen mással foglalkozom, kiürül a fejem, és utána vissza tudok menni dolgozni.
Volt egy kollégám, aki kilenc hónap fizetés nélküli szabadságot vett ki kiégés miatt. Amikor visszajött, azt mondta: sajnállak, hogy te ezt nem tudod megtenni. Igaza volt.
Én nem tudom. Ezért van szükségem arra, hogy néha rövidebb időre teljesen kikapcsoljak. Abban hiszek, hogy amit csinálsz, azt vagy csináld szívvel-lélekkel, vagy hagyd abba. Félvállról nem érdemes. Ez igaz a munkára, a hobbira, mindenre. Ha beleállsz, hajtod, tanulsz, kitartasz, akkor évek múlva meglátszik az eredménye. És ezt próbálom továbbadni a fiataloknak is: nem az a fontos, hogy mi leszel, hanem hogy szeresd, amit csinálsz, és tényleg csináld. Ez adja a különbséget.
