– Hogyan indul a reggele?
– Attól függ, ki ébred fel hamarabb, ugyanis nálunk a korábban ébredő készíti el a kávét, és viszi fel a másiknak az ágyba. Tejjel, és ha van, egy kis tejszínhabbal szoktam készíteni, ha pedig nagyon kedves akarok lenni, egy kis virágot is leszakítok a kertből melléje a feleségemnek (nevet). Amióta „rendes” nyugdíjas vagyok én is, együtt reggelizünk. Általában én készítem, és mindig van benne valamilyen formában tojás.
Megbeszéljük az aznapi dolgainkat, és ilyenkor beengedjük a konyha kövére a kis fekete mudi kutyánkat is, nyáron hűsülni, télen melegedni. Nagyon fegyelmezetten ül ott velünk, nem koldul.
– Milyen a jelenlegi lelkiállapota?
– Jó, általában jó. Nem dühöngök például a napi politikán. Jól elvagyunk. Reggel meg szoktam nézni, ha én vagyok a később ébredő, amíg a feleségem megfőzi a kávét, a napi evangéliumot. Ez is egyfajta szertartás, azon az igén elgondolkodom. Ha valami aktuálisat találok, megmutatom a feleségemnek is. Azt gondolom, így nyolcvan év fölött az embernek valahogy természetessé válik, hogy közelebb kerül az Úristenhez.
– Mi a legkedvesebb elfoglaltsága?
– Nagyon sok van. Nyáridőben főleg az, hogy reggeli után rögtön kimegyek a kertbe, locsolok, megnézem a virágokat. Idén ültettem tíz rózsatövet, mostanában azokat lesem, hogy alakulnak. De szeretek kirándulni is, nagyon szeretek a gyermekeim családjával, az unokáimmal lenni. Öt fiú és öt lány unokánk van. Okos, értelmes gyermekek, most már csak a legkisebb jár iskolába, a többiek egyetemet, főiskolát végeztek, vagy oda járnak. Sportolnak mind, ezt is nagyon fontosnak tartom, szerintem megállják a helyüket, ahol vannak.
– Melyik tulajdonságot értékeli a legjobban egy nőben?
– Valahogy az jut eszembe erről a kérdésről, hogy szeretettel végezze a munkáját.
– És egy férfiban?
– Egy férfi esetében is ezt találom a legfontosabbnak.
– Mit tart a legnagyobb eredményének?
– Sorolhatnék sok mindent, azt hiszem, de a legkedvesebb számomra, amire a legbüszkébb vagyok: a szejkefürdői Ugron-kápolnához vezető Székely Kálvária. Egyszer pünkösd előtt mentem fel a kápolnához azon az úton, ahol most a stációk vannak, és ahogy baktattam a tavaszi erdőben, mondtam magamnak, milyen jó helye lenne itt egy kálváriának. Amúgy is mindig szerettem a kálváriákat, ugye, ezt a németek, a svábok honosították meg Magyarországon és Erdélyben is. Pár nappal később, az immár hagyományos pünkösdhétfői misekor még jobban megerősödött bennem ez az érzés. Mondtam az akkori lengyelfalvi esperesnek, Hajdó Istvánnak, aki azt válaszolta: „Nagyon jó, csináld meg!” Még kisasszony napja környékén szeptemberben meghirdettük a pályázatot, amit itt zsűrizett egy udvarhelyi szakemberekből álló bizottság, ők választották ki Zavaczki Walter munkáját.
Arra is büszke vagyok, hogy ez akkor a hetedik szabadtéri kálvária volt Gyulafehérvéri Püspökség területén, és azóta sokat állítottak. Tehát ez egyfajta példa is volt előttük. Néhányat én is bejártam, például Kézdiszentlélek mellett a Perkőn vagy a Székelyvéckén lévőt.
– Mi a legbecsesebb kincse?
– A családom, az, hogy a lányaim és családjaik is példamutató életet tudnak élni. Jól megvannak, szeretik egymást, és az unokatestvérek, az unokáink is rendszeresen találkoznak, szoros kapcsolatban vannak, összetartóak, tudják egymásról, hogy ki éppen hol jár, mivel foglalkozik. Ez nekünk, szülőknek, nagyszülőknek nagy öröm. És az is, hogy
Csak hogy egy példát említsek: hatalmas öröm volt számomra, amikor a legnagyobb unokám, aki most huszonhat éves, és az apja egyik vállalkozását vezeti, a hatéves születésnapján azt kérte tőlem, hogy hozzam el Erdélybe, és csak ketten jöjjünk.
– Kik a hétköznapi hősei?
– Akik nem panaszkodnak, csak teszik a dolgukat. Anyámtól hallottam egy német katonai mondást, amit az ő egyik nagyapja, talán Kemény Zsigmond emlegetett neki, amikor kicsi lány volt, és panaszkodott valamiért a nagypapának – még ha ma furcsán is hangzik –, hogy pofa be, csináld tovább. Ezt így örököltem tőle én is.
– Mi a legnagyobb félelme?
– Hiszek abban, hogy ha a Jóisten ad feladatot, akkor ad erőt és időt is ad hozzá. Épp harangoznak, látja, talán ez sem véletlen (mosolyog). Ha mégis valami félelmet kell mondanom, vagy inkább valamit,
Gondolok itt például a restitúcióra. Ezt rám bízta a család, nekem kell csinálni, és kész, és csinálom is, amíg tudom.
– Mikor volt a legboldogabb?
– Sokszor voltam boldog, általában az vagyok. De nagyon boldog akkor voltam, amikor az első unokám született, az, aki hat évvel később Erdélybe akart jönni. Első unoka, és fiú lett, bevallom, háromlányos apaként nagyon örültem a fiú unokának.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Asszonylét – Önmeghatározás
Húsz perc rábeszélés után mind beültünk az autóba, és elindultunk, hogy megkeressük, vajon ezen a földön van-e valaki, akinek vasárnap éjjel hiányzik az a nő, aki így határozza meg önmagát: negyvenkét és fél éves vagyok.
