• Fotó: Benedek Helga
– Közösségi ember vagy, aki szemléletformálóként teszi a dolgát, színt visz a város életébe. Miért fontos számodra a város életében való aktív részvétel?
– Mindig olyan típusú ember voltam, aki érzékeny a közösségi dolgokra, és kerestem, mi az, amiben ezt a legjobban támogatni lehet. Először megpróbáltam ezt önkormányzati szinten 2016 és 2020 között, ugyanezzel az indíttatással, azt gondoltam, hogy a politikai szerepvállalás lehet ennek a tere. Akkor találkoztam egy nagyon érdekes szemléletmóddal, amit próbálok magamévá tenni, ez a részvételiség: az, hogy az érintett felekkel közösen, minden oldalt meghívva hozzunk létre valamit közösen.
2019-ben a gyergyói civil közösséggel együtt egy építészeti fesztivált szerveztünk, Bejön? névvel, amelynek a témája a történetmesélés és a társadalmi elidegenedés megakadályozása volt. Ekkor jöttem rá arra – építőmérnöki végzettséggel –, hogy az építészetből át lehet evezni a közösségi dolgokba, és lehet, hogy elengedem az előzőt.
A koronavírus-járvány alatt újragondoltam az életemet, ekkor kezdtem el a szociológia és humánerőforrás mesterképzést, amely megadta azt a rendszerszemléletet, ahol az emberek kerültek fókuszba.
Nemsokára adódott egy lehetőség norvég alapos pályázatból, így elkezdhettem dolgozni a Gyergyói Közösségi Erőforrásközpontnál, teljes állásban. Ez egy privilégium civilként, hogy a közösségfejlesztés legyen a munkám. 2021 óta főként civil kezdeményezéseken, közösségi projekteken dolgozunk. A Fuss neki! az egyik leglátványosabb projektünk, de emellett közösségi könyvtárat üzemeltetünk, és oktatási programjaink is vannak. Vannak ügyek, amelyek megszólítanak, és azt érzem, hogy implikálódnom kell. Az egyik ilyen a gyergyói civil élet, a civil szervezetek működése, a forrásteremtés. Közben elvégeztem néhány képzést, többek között a társadalmi felelősségvállalás projektek menedzsmentje elnevezésűt, és még néhány másikat, hogy ne csak itt lakó sejtecske legyek, hanem proaktívan tudjak részt venni a város életében.
• Fotó: Elekes István archívuma
– Egy másik terület az életedben a tréner és a coach minőség – ezek hogyan kapcsolódnak a közösségi munkádhoz?
– A coach kifejezés a sport területéről, az edzőből származik, tehát a coach egy vállalkozáshoz, magánéleti szituációhoz kapcsolódó edző, aki jó kérdésekkel segít abban, hogy megtaláljuk magunkban a válaszokat. Ez nem párhuzamos a közösségi munkával, hanem egy szinttel beljebb megy: míg a civil szervezeteknek képzéseket tartok forrásbevonás, kommunikáció és más témakörökben, ugyanezt teszem coachként, csak emberekkel. A közös bennük a kapacitásbővítés: hogyan vértezzük fel a 21. században az embereket, a szervezeteket olyan erőforrásokkal, amitől reziliensek lesznek, vagyis a rugalmas ellenállóképességük kialakul, fejlődik.
– A reziliencia a kiégés megelőzéséhez is kapcsolódik, ez az egyik kiemelt témakör, amivel most foglalkozol…
– Ez a téma most benne van a levegőben, hiszen olyan világot élünk, amikor átalakul az életünk. Korábban egy ilyen krízisszerű állapotot megnyugvás követett, és az ember hozzászokott ahhoz a ritmushoz, hogy vannak nehéz és könnyű idők, most azonban ez kiszámíthatatlan, folyamatosan változó korszakban élünk. Ehhez próbál alkalmazkodni mindenki, ugyanakkor megváltozott a munkához való viszonyunk, az ingerküszöbünk magasabb lett, sokkal inkább feszültség közelében vagyunk, és ehhez valamilyen szintű mentális stabilitásra szükség van.
Nagyon sokan kerülnek kiégéshez közeli állapotba. Azt szeretném tematizálni, hogy ez nem mindig személyes, egyéni felelősség, hanem strukturális probléma is.
Például, ha egy szorongató helyzet van a munkahelyen, megküzdés lehet az, hogy sportolok, hiszen a mozgás az egyik legjobb kiégésprevenciós eszköz. De mivel a toxikus munkakörnyezet nem változik, akkor az egyéni felelősség csak ötven százalék a prevencióban, szervezeti szinten sok olyan faktor van, amit nem tudok megváltoztatni.
– Adsz néhány támpontot, hogyan lehet felismerni a kiégést?
– Nagyon sokszor a kiégést „kihordjuk lábon”, akár nyugdíjig, mert komfortossá válik a rossz, és nehéz változtatni.
A felismerés onnan tud elindulni, hogy amikor elkezdek dolgozni, megfigyelem, milyen lendülettel teszem azt. Olyan dolgokat is próbálok megoldani, ami nem az én feladatom?
Túlteljesítek? A kiégés fázisai közül az első az idealizmus, amikor azonosulok a szervezettel, sok energiát fektetek a munkába. A második fázisban realizálom, hogy nem kapom meg az elismerést, a méltányos bérezést, és rájövök, hogy ez hosszú ideig fog tartani – ennek a felismerése évekbe telhet. Innen egy lassú lejtő következik, ami a következő kiégésfaktorok révén jelenik meg: nő a munkaterhelés, az értékeim nem párhuzamosak a vállalat értékeivel, nem az van, amit mondanak, toxikus a munkakörnyezet. Ezek együttes hatása, hogy a munkavállaló lassan kivonódik érzelmileg és kommunikációs szinten is, elkezd cinikus lenni a munkájával és munkatársaival kapcsolatban, odáig, hogy megjelenik a teljes apátia.
– Sokan felismerik ezeket a tüneteket, de azzal hárítanak, hogy „nincs amiből válogatni” munkahelyek tekintetében…
– A váltással egy otthonos, bár rossz körülményből kellene kilépni az ismeretlenbe. A váltással meghúzzuk a határainkat, és ez az egyik legjobb kiégésprevenciós eszköz. Lehet, hogy most olyan gazdasági körülmény van, hogy úgy látjuk, nincs kilátás a váltásra, de azt is tudjuk, hogy a vállalkozások vezetőinek sincs esélyük válogatni a munkaerőben, és ez lassan minden területre igaz. Fontos feltenni magunknak a kérdéseket: Mennyire sérti a munkahelyem a határaimat? Felveszem-e a telefont délután, úgy, hogy ezt önként vállalom? Hazaviszem-e a munkát? Mik az elvárások ezzel kapcsolatban a cég részéről, és beszélünk-e ezekről?
– Kiégésmegelőzésre fókuszáló csoportot is vezetsz. Kik érdeklődnek, mik a tapasztalatok?
– A kiégésprevenció csoportos tevékenység, ahová egyénileg lehet csatlakozni, többnyire pedagógusok és szociális szervezetektől jönnek érdeklődők. A statisztikák azt mutatják, hogy a kiégés leginkább a pedagógusokat, az egészségügyi dolgozókat és a segítő szakmában dolgozókat érinti, mert ezekben a szakmákban megjelenik az erős küldetéstudat, és nehéz határokat tartani.
– Mindazt, amit tanítasz, átadsz az embereknek, a saját életedben tudod-e hasznosítani?
– Dolgozom rajta régóta, és az a tapasztalatom, – coahcing-ügyfelekkel is –, hogy egy személyes győzelem az élet bármelyik területén, kihat a többire. Nem egyből kell mindent megoldani, hanem apró és következetes lépések kellenek, egyszerre egy területen, és ha ott születik egy győzelem, az energiát ad a következőhöz. Az elmúlt néhány évben voltak személyes győzelmeim, ez adott egyre több erőt, hogy új célokat is kitűzzek.
Igyekszem határokat tartani, munkaidőt megszabni, bár olyan munkám van, ahol folyamatosan lehetne dolgozni, igyekszem megtartani a munka–magánélet közti egyensúlyt.
Ami sokat segít a kiégésmegelőzésben a testmozgás, ami örömet okoz. Ezt sikerült szokás szinten beépíteni az életembe. Emellett minden eszközt, amit tanítok – vállakozói tréningtől a személyes coachingon át a kiégésprevencióig – kipróbálok magamon, és vannak, amelyek maradnak. Több éve az időgazdálkodás egy modelljét, Eisenhower döntéshozatali mátrixát alkalmazom. Ez nagyon tudományosan hangzik, de valójában egy nagyon egyszerű keretrendszer arra, hogy az időbe a dolgainkat hogyan rendezzük bele. Egy koordinátarnedszerben gondolkodva, azt négy negyedre osztva vannak „sürgős és fontos” dolgok – ezek a mindennapi háztartási és ügyintézési feladatok –, a másodikban a „nem sürgős, de fontos” tennivalók vannak, erre fektetem a legtöbb hangsúlyt. Ez a prevenció, ide tartoznak azok a kapcsolatok, amelyek feltöltenek: soha nem lesz sürgős a feleségemmel beszélgetni, egy barátommal kávézni és a gyermekeim életében jelen lenni, de nagyon fontos. A harmadik negyedben a „nem fontos, de sürgős” feladatok vannak, ezeket lehet a legkönnyebben delegálni, legtöbbször működnek nélkülünk is. A negyedik a „nem sürgős és nem fontos” dolgok sora, ezek az időrablók: telefon, tévé, és mindaz, amit nagyon sokan pihenésnek gondolnak. Érdekes, hogy ha nagyon sok időt töltünk az első negyedben, akkor a negyedikben fogunk megpihenni.
– Keresztény vállalkozói szövetség létrehozásában gondolkodsz, amely az értékrended kivetülése is az életed többi területére…
– Megláttam közösségi szinten egy olyan hiányt, nehézséget a körülöttem lévő vállalkozóknál, akiknek nehéz az értérendjükkel azonos irányultságú emberekkel közösséget találni, és moderátorként szeretném bevállalni, hogy segítek nekik közösségeket alapítani. Fontos pillére az életemnek, hogy keresztény vagyok.
– Hogyan jelenik meg a mindennapjaidban, a családi életben, három gyermek édesapjaként a keresztény értékrend?
– Egyszerre vagyok tradicionalista és progresszív ember: az a részvételiség, amit képviselek civilként, azt képviselem a kereszténységemben, a hitemben, a közösségeimben is – ami nem egyszerű, nem mindig fogadják jó szívvel, de személyes szinten sikerül ezt integráljam magamban.
Az életemben egyszerre jelenik meg a hit és a kereszténység mint személyes kapcsolat Jézussal és a közösségiség:
a nagy egyház tagja lenni és ennek az értékeit képviselni. A családban igyekszünk erőszakmentesen kommunikálni a gyermekeinkkel, és átadni azokat az értékeket, amiket képviselünk, nemcsak beszélni róluk, hanem a hitet életszerűvé tenni a templom falain kívül is, otthon a családi közösségben.
– Idő a családdal és egyensúly a mindennapokban – tud működni?
– A gyermekeim tíz-, nyolc-, valamint öt és fél évesek: sokat vagyunk együtt otthon, a munkám megadja azt a típusú rugalmasságot, hogy részese tudok lenni a család mindennapjainak. Együtt ebédelünk, esténként sokat mesélünk és olvasunk közösen, de ott vagyok minden óvodai és iskolai szereplésen, ez nagyon fontos. Az, hogy Gyergyóban éljünk, és még nagyon sok döntés, azért született meg, hogy egy olyan alapot tudjunk adni a gyermekeinknek, amelynek a feleségem és én ugyanúgy a részei vagyunk.
korábban írtuk
Sándor Ella: Na, indíts, s menjünk!
Édesapám azt mondja, kirándulni azok járnak, akiknek nincsen elég dolguk otthon, így aztán nem csoda, ha nem kapják a helyüket, s csak keringenek erre-arra a nagyvilágban. Hát mondd meg őszintén, létezik-e ennél szebb hely, mint a Málnász oldala?
