– Úgy hallottam, hogy van ilyen, hogy profi utazó. Te az vagy?
– Profi utazó az, aki ebből él. Ilyen nagyon kevés van. Én nem ebből élek – bár jó lenne. Inkább az a helyzet, hogy relatíve jól fizető állásaim voltak, és abból futotta utazásra. És soha nem luxusutakra vágytam. Fiatalabb koromban pedig szerencsém volt, mert apukám a MÁV-nál dolgozott, így a gimnáziumi és egyetemi éveim alatt ingyen utazhattam vonaton. Így vonattal mentem Isztambulba, Belfastba és Lisszabonba is. Meg például Észak-Norvégiából Dél-Olaszországba. A vonatozást még mindig szeretem.
A legnagyobb vonatos utazásom a budapesti Keleti pályaudvarról indult Hongkongba. Közben elutaztam a Don-kanyarba, Oroszországon végig Vlagyivosztokig, Mongóliába, Tibetbe, Észak-Koreába.
– Miért a vonat?
– A vonatozásnál megvan az utazás, a haladás, a folyamatos változás, alakulás élménye. Ráadásul rengeteg érdekes találkozásra, beszélgetésre emlékszem. Iránból, Azerbajdzsánból, Üzbegisztánból. Vagy éppen Dél-Kínából, ahol egy útitárs családapa váratlanul megkérdezte, hogy jól emlékszik-e, hogy a magyaroknak volt egy Béla nevű királyuk.
Hálókocsis vonaton
– A helyi emberekkel való kapcsolat ezek szerint fontos neked utazás közben...
– Igen. Gyakran ismerkedem couchsurfing segítségével is (közösségi portál, amelyen az emberek saját otthonukban ajánlanak szállást az utazóknak, szerk. megj), bár az igazi profi utazók azt csinálják, hogy elindulnak, mondjuk biciklivel, és amikor esteledik, akkor egyszerűen bekopogtatnak valahova. Én azért ennél szervezősebb vagyok, de igyekszem helyiekkel találkozni. A couchsurfing erre is jó, akkor is, ha nem alszik ott az ember. Üzbegisztánban például, Fergana városban az új ismerős lány meghívott a családjához vacsorára.
Meglepetésemre kiderült, hogy az apuka nagy Tenkes kapitánya rajongó: a szovjet időkben ott is vetítették a sorozatot. Küldtem is neki egy antikváriumban talált eredeti példányt, miután visszaérkeztem Magyarországra.
Vagy Volgográdban – az egykori Sztálingrádban – egy másik couchsurfingestől tanultam azt a mondást, hogy az orosz időjárás nem az oroszoknak van, hanem az ellenségeiknek. Ez oroszul jobban hangzik…
– Hogy választasz úticélt?
– Hát, jó kérdés. Nyugat-Európát már diákkoromban beutaztam. Ez a keleti, volt szovjet térség pedig mindig is érdekelt. A szovjet hagyaték miatt is, meg a történelem miatt is. Szerettem volna végigjárni az egykori Selyemutat, és nagyon izgalmasnak találtam a magyar történelmi kapcsolódásokat is.
Ezekben az „isztánokban” megvan a tudat, hogy rokon népek vagyunk.
Azerbajdzsántól Kazahsztánon át Kirgizisztánig. Vannak közös szavaink: balta, alma, kék, kicsi. Aztán mindenfelé élnek még olyan volt szovjet katonák, akik Magyarországon szolgáltak, és nosztalgikusan emlékeznek a számukra régi szép időkre, amikor „nyugaton” táboroztak. Innen vitték haza az első farmerüket, „nyugati” hanglemezt vettek, jó borokat ittak, szép helyeken kirándultak és így tovább. Persze a legkevésbé sem elnyomó megszállóként gondolnak ilyenkor magukra...
Vlagyivosztok
Ilyen veteránokkal találkoztam üzbég vonaton, azerbajdzsáni piacon és Oroszországban számtalan helyen. Az általában érdekes élmény, hogy az egész volt Szovjetunióban a magyarok híre, a magyar kulturális hatás mennyire erős volt. Említettem a Tenkes kapitánya rajongókat Üzbegisztánban, de olyan is
volt, hogy az orosz tatárföldi Kazanyban valaki „Katyi Kovácsról” kezdett beszélni nekünk, és táncra is perdült hozzá. Másnak a „Lokomotyiv GT” és az „Amjéga” (Omega) együttes ugrott be.
Az idősebb korosztálynak egyes magyar termékek is ismerősek, ilyen az Ikarusz busz meg a Glóbusz konzerv. Egy fiatalabb orosz ismerősnek már a magyar pornószínésznők. Két éve a taskenti bazárban pedig egy úr a magyar migrációs politikához kívánt nekem sok sikert...
– Az is játszik a térség vonzerejében szerepet, hogy nem annyira ismertek ezek az országok?
– Persze. Azért Kazahsztán vagy Türkmenisztán útjai nem éppen kitaposott ösvények. Annak ellenére, hogy vannak ott egészen elképesztően gyönyörű helyek, mint például Boszzsira, a Csarin-kanyon vagy a Yangykala. Meg az Aral-tó, amely az emberi természetpusztítás következtében az 1960-as évek óta a tizedére zsugorodott.
Boszzsira, Kazahsztán
Az útjaim egy része egyébként gyerekkori olvasmányokból, vágyakból nőtt ki. A Selyemút, a Don-kanyar, Bajkonur, ahonnan Farkas Bertalan is az űrbe indult, vagy éppen Jules Verne regényéből Sztrogoff Mihály útja. Ő Moszkvából Omszkon, Tomszkon át ment Irkutszkba. Ahogy később én is, csak vonattal. Meglepő lehet, de voltak észak-koreai gyerekek az óvodámban Budapesten, és ezért Észak-Koreába ovis korom óta szerettem volna eljutni.
– Melyik vonatozásod volt a legizgalmasabb?
– A legizgalmasabb kétségkívül Észak-Korea volt. Pekingből indult a vonat, Pjongjang felé. Az út menti városokban sok katona, csoportosan mezőgazdasági és más munkát végző, gyomláló, takarító emberek. Az istenként tisztelt vezetők, a Kimek szobrai, Kim Ir Szen bölcs mondásait megörökítő sok tonnás faragott kődarabok. Történetesen az észak-koreai szinkronúszó válogatott tagjaival vonatoztunk, éppen egy világbajnokságról utaztak hazafelé. Amint befutottunk az első észak-koreai állomásra, leszaladtak a nagy vezetők szobraihoz, hogy meghajolva megköszönjék, hogy képviselhették külföldön a koreai népet.
Észak-Korea
Aztán visszasiettek a továbbinduló vonatra. Sokkal kevesebb információ jut el ide a világ többi részéről, de rengeteg kedves mosolyt, érdeklődő pillantást kap az ember. Többször megesett, hogy a marcona rendőr vagy katonanő is kiesett az eleinte szigorú szerepéből, és elnevette magát.
– Hogyan találsz útitársakat? Tartod a kapcsolatot más nagy utazókkal?
– Már gyerekkoromban is sokat utaztam a szüleimmel, aztán egyedül, vagy barátnőkkel, barátokkal. Van Magyarországon egy utazó közösség, amely elsősorban annak köszönhetően vált közösséggé, hogy Csonka Gábor, a Vándorboy blog szerzője minden évben megszervezi a Járatlan utakon fesztivált. Ide egyszer engem is meghívott előadni, így sok utazóval ismerkedhettem meg. Az ember hajlamos azt gondolni magáról, hogy hű, milyen nagy utazó, és már mennyi helyen volt, és akkor kiderül, hogy mindig van valaki, aki még több, még extrémebb helyen járt. Mint a német autópálya: mindegy, mennyivel mész, mindig lesz nálad gyorsabb. Van olyan, aki a világ legszebb hegyeit mássza, van, aki biciklivel indul neki a világnak. Olyan is van, aki lakókocsival. Ez ettől érdekes. Mást, aki kimondottan szereti a vonatozást, és előszeretettel utazik történelmi szempontból is jelentős helyekre, nem ismerek.
– Volt olyan utazás-élményed, ami különösen meghatározó volt?
– Az utazás számomra nem egy rendkívüli állapot. Önmagában nagy élmény az, amikor a transzszibériai vasúton éjjel állok a vonat folyosóján, és bámulok kifelé a nagy sötét Szibériába. És érzem, hogy ez nagyon jó.
– Ez lehet az a bizonyos flow élmény?
– Lehet. Talán először akkor éreztem ilyet, amikor elmentem a sarkkörön túli, norvég Narvikba, ahova gyerekkorom óta szerettem volna eljutni. Kinéztem az iskolai atlaszban. Aztán egyetemistaként érkeztem meg oda. Éppen a névnapomon, augusztus 20-án. Természetesen vonattal, Svédországból. A sarkkör átszelésekor hagyományosan kürtöl egyet a mozdony. Miután a vonat mosdójában tetőtől talpig megtisztálkodtam, Narvikban ünnepélyesen elfogyasztottam a Stockholmban előző nap vásárolt dobozos sört, felhívtam nagymamámat, és egészen kiválóan éreztem magam. Ez volt az első nagyobb utam egyedül.
Azért is jó egyedül utazni, mert az ember rádöbben, hogy soha nincs igazából egyedül.
– Apropó egyedül, a Keletiből Hongkongba facebook oldalon, illetve az új weboldalon keresztül most már több ezer ember szurkolja végig veled ezeket az utakat. Egészen komoly a követőtáborod…
– Az egy klassz dolog, ha az ember utazik, és erre mások is kíváncsiak. Legutóbb például a Don-kanyarban korábban készített fotóim és a hozzájuk kapcsolódó leírások váltottak ki elég nagy érdeklődést. Sokan megosztották, és hozzáírták kommentekben a saját családjuk történetét. De sokan olvasták a mohácsi csata tömegsírjának feltárásáról szóló beszámolóimat is. Van, hogy valami azért érdekes, mert távoli és exotikus, és van, hogy éppen azért tetszik az olvasóknak, mert valamilyen szempontból kötődnek hozzá.
Napfelkelte
Olyan téma is van, ami engem kevésbé hoz lázba, de tudom, hogy sokan szeretik. Ilyen például a gasztronómia. Látszik, hogy az étel olyan téma, amelyre mindenki tud reflektálni, és érdekesnek tartják az emberek, ezért szívesen megosztok ilyen képeket is. Például az egyiptomi sült galambról, vagy a kazah lóhúsos rántottáról.
–Tervezel még vonatozni?
– Én most már tűkön ülve várom az oltást. Aztán indulnék is.
Kiemelt képen Perger István, és az Ayaz Kala, Üzbegisztán (Cikkünk a 2021-es márciusi Nőileg Útinapló rovatához kapcsolódik.)
Friss lapszámunkat alább kérheted:
