A néptáncból nem lehet kigyógyulni

Négy évvel ezelőtt a novemberi Nőileg címlapján a balánbányai Ördögborda néptánccsoport alapítója, táncoktatója, Sándor Csaba mosolygott az olvasóra. Mi történt vele 2014 óta? Ősszel indított Nosztalgia sorozatunk hagyománya szerint most őt kérdezzük. Hogy teljes legyen a kép, a cikk végén korábbi teljes lapszámunkat is újraolvashatják. 

Négy évvel ezelőtt a novemberi Nőileg címlapján a balánbányai Ördögborda néptánccsoport alapítója, táncoktatója, Sándor Csaba mosolygott az olvasóra. Mi történt vele 2014 óta? Ősszel indított Nosztalgia sorozatunk hagyománya szerint most őt kérdezzük. Hogy teljes legyen a kép, a cikk végén korábbi teljes lapszámunkat is újraolvashatják. 

Először 2014-ben lapozhatták fel az olvasók Erdély női magazinját, a Nőileget. Hónapról hónapra számos olyan embert szólaltattunk meg, kiknek munkája, hitvallása, életpályája példaértékű.

{hirdetes}

Az Ördögborda lelke Sándor Csaba – emlékekről, munkájukról s egy kicsit, világunk változásairól is beszélgettünk.

– Nagykorú lett a néptánccsoport, 2016 decemberében ünnepelték fennállásának 20. évét. Emellett vagy ezzel együtt, mit emelne ki az elmúlt négy évből?

– Az elmúlt négy évből én csúcsként a Napszentület című műsort emelném ki, amit a tavaly mutattunk be, de összesen három évet dolgoztunk rajta. Nagyon nagy szeretet szülte ezt a műsort és Kallós Zoli bácsinak a tiszteletére készült. Sikerült még előadni neki pont egy évvel ezelőtt. Háromezer kilométert utaztunk, hogy 8 nap alatt 6 műsort mutassunk be a Kárpát-medencében. Összesen kétezer ember látta és utána mutattuk be itthon. Nagyon nagy élmény volt.

– Azt mondta a négy évvel ezelőtti interjúban, csuda idők voltak azok, amikor az identitás felvállalásáért meg kellett küzdeni, amikor a táncház igazi közösségkovácsoló erővel bírt, mikor nem egyszer komoly kockázatot vállalt az, aki a rendszer szabályait ki akarta cselezni. Ma milyen idők járnak?

– A táncház szempontjából most szép idők járnak: jó lehetőségek vannak és most a pályázati rendszer is segíti, serkenti a táncházas tevékenységet, mondanám, hogy csúcs. No, meg a média is rábólint: minden jó mederben folyik. Azt is mondhatnám, hogy most kellene virágoznia a táncházas tevékenységnek. De hát itt azért veszély is van, mert a táncháznak be kellene töltenie azt a szerepét, hogy mindenkihez szól, mindenkit megszólít és tömegjelleget ölt.

Nahát, vigyázni kell, hogy ne egy kis közösségnek a bemutatkozása legyen, hanem a nagy közösségeknek az együtt tartása, faragása, mulattatása, és erre oda kell figyelni. Nem mondom, hogy rossz irányba halad nálunk, de veszélyes. Ifi koromban éjszakákat utaztunk, hogy táncházban lehessünk Csíkban, Udvarhelyen, Szentgyörgyön, vagy éppen Kézdivásárhelyen. Manapság kényelmesek az emberek. Nem szeretnek szenvedni. Könnyen szeretnek megkapni mindent. Ez nem jó.

– Mégis, mitől nő a népszerűsége? Nekünk úgy tűnik, sokakat megszólít.

– A táncház népszerűsége a táncháztól nő, attól hogy burjánzik, attól hogy nagyon sokan vannak, és egyre több embert hoznak maguk köré. Úgy mondanám, hogy exponenciálisan nő és kívánom, hogy nőjön, mert ez nemzetünknek a megtartó ereje, ugyanúgy, mint az anyanyelve –mondom én ezt anyanyelvünk napján – ugyanúgy, mint a népdalai, ugyanúgy, mint a népmeséje. A néptánc is az anyanyelvünk része: meggyőződésem. Én ezt vallom és hirdetem.

– Mit ad a tánc, mit a tánctanítás?

– Hát a beteljesülés maga a tánc. Egy olyan betegség, amiből nem lehet kigyógyulni. A kérdés az, hogy az ember meddig bírja. Folyamatosan pozitív élményeket ad, akár ha egy úgymond üte-bota gyereknek tanít meg egy kis lépést, vagy figura-részletet az ember, akár egy csoportnak egy folyamatot. Nagyon nagy szeretet, nagyon nagy élmény, ha a szenttamási, ha csíkszentdomokosi gyerekre, ha a gyergyószentmiklósi felnőttre gondolok, nem beszélve az Ördögbordáról.

– Kíváncsiak vagyunk, milyen emléket őriz a családban töltött karácsonyokról, amit megosztana az olvasókkal?

– Hát először is a gyermekkorom karácsonyi időszaka jut eszembe: nagyon sok hóval. Édesapám szánkóval húzott az úton. Így sétáltunk, és mire hazaérkeztünk, akkorra megérkezett az angyal. Aztán a másik emlék, amikor már egyetemista voltam és a család együtt ünnepelte a karácsonyt. Nagyon bensőséges élmény, és nagyon érzékenyen érint, amikor már a kislányomat én húzhattam a nagy hóban szánkóval, és mire hazajöttünk, pont úgy, mint régen, megérkezett az angyal.  Az én kiskoromban édesanyám, most a feleségem az angyal.

– Mikor nem tanít és táncol, mivel foglalkozik, hogyan kapcsolódik ki?

– Hát, amikor nem tanítok és nem táncolok, akkor is tanítok és táncolok, vagy valamit azzal kapcsolatosan végzek. Nagyon sok pályázatot kell megírni, nagyon sok pályázatot kell elszámolni, nagyon nehéz ez a dolog: sokszor éjszaka felébredek, s mivel tudom, hogy nem alszom vissza, elkezdek szépen ügyesen tervezgetni, írni – pedig gyűlölök írni. Ez most már így van: az idő eltelt. Ha van egy pici igazi szabad időm, akkor a családommal beszélgetünk, filmet nézünk. Szeretünk együtt sízni, de egyre ritkábban jön össze. Szeretünk együtt utazni. A lányommal lovagolni. Ez az, ami nagyon kikapcsol, és így szeretnék megöregedni: a lányommal, családommal, a lovakkal. Szeretek még jégkorongozni: az „öreg fiúkkal" szoktam eljárni hetente egyszer.

– Ha lenne módja valamit megváltoztatni az életében, mi lenne az?

– Nem tudom, mit lehetne változtatni és nem is érdekel. Szerintem nem kell már semmit megváltoztatni. 54 évesen az ember nincs, miért változtasson, és hogyha jó, akkor meg minek.

Fotó: Csedő Attila

 Itt érhető el 2014-es, november lapszámunk >>>

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>