Ahol mindenkinek szabad álmodni

{hirdetes}

A szamosújvári magyar tannyelvű gimnázium annyira új, hogy udvara még felásva várja a gyeptéglákat, a folyosókon festék és új bútorok összetéveszthetetlen illata terjeng. Bajuszos kapusbácsi fogad mosolygós, magyar jónapottal. A sportteremben munkások kopácsolnak: remények szerint januárra kész lesz, várja a napját egész Szamosújvár. Az udvart viszont már betölti a gyerekzsivaj, az étkezde felől szálló meleg ételillat pedig arra enged következtetni, hogy bármilyen új is az iskola, máris otthonosságot áraszt.

Nagyon kellett már ez. Egészen az idei tanévig a régió közel harminc településéről származó magyar gyermekek három iskolában, öt épületbe szétszórva tanultak. Ezek között volt olyan is, ahol 21. századinak éppen nem nevezhető körülmények fogadták nap mint a nap a kis nebulókat.

Most viszont három új épület áll az udvaron: egy a nagyoknak, egy a kicsiknek és a már említett sportterem. A logótól a termek rendeltetését jelző feliratokig mindenhol mezőségi motívumok, világos, egyedi tantermek, az alagsorban sószoba (a parajdi sóbánya ajándéka), az elemi osztályok mindegyikéhez külön vécé és mosdó is tartozik. Az 1–4. osztályosok színes, hangulatos, inkább játszóháznak, mintsem iskolának tűnő épületébe lépve fotós kolléganőmmel összenézünk, és egyszerre tör ki belőlünk az őszinte sóhaj: „Ha én ilyen suliba járhattam volna!”

De kinek köszönhető mindez? Egy maroknyi embernek, akit mára már egész Szamosújvár és környéke ismer és elismer, nemzetiségtől függetlenül: a Téka Alapítványnak és testvérszervezetének, a válaszúti Kallós Alapítványnak. Mindenekelőtt pedig a Téka letéteményesének, alappillérének, aki szórványba szakadt székely történelemtanárból vált a Kárpát-medence egyik legsikeresebb alapítványának vezetőjévé: Balázs-Bécsi Attilának.

Mindez azonban később derül ki. Egyelőre ámuldozunk a ropogós-új tantermeken, amelyeken Molnár Tibor, az alapítvány adminisztrátora vezet végig. Ahány gyerekkel találkozunk, mind köszön neki. „450 gyerekre számítottunk, 470-en iratkoztak be” – mondja két „szervusz” között. Megállok egy tábla előtt. Rajta sok-sok név: mindazoké, akik téglát vettek (értsd: anyagilag hozzájárultak) a magyar iskola megépítéséhez. A költség vastagját a magyar kormány állta, de azért egy pillanatra elgondolkozom a sok panaszkodón, aki szerint manapság már nincs összetartás a magyarságban. Ez a tábla megnyugtatóan cáfol rá a sirámokra.

A 470 gyerekből 112 a Mezőségi Téka Szórványkollégiumban lakik, ide tartunk most. A macskaköves utcán található házat még zsenge ifjúkorában, a kilencvenes években vette meg az alapítvány; azóta már felnevelt egy nemzedéket. Azokból az akkori kisdiákokból, akik huszonvalahány évvel ezelőtt néptáncot tanultak Balázs-Bécsi Attilától, majd az újonnan megvásárolt Téka-házban falat csiszoltak, meszeltek, takarítottak, lettek az immár „felnőtt” alapítvány vezetői és mindenesei. Most ők fogadnak minket, azzal a rutinos közvetlenséggel, ami azoknak a sajátja, akik megszokták, hogy folyamatosan nagyon sok emberért vállalnak felelősséget.

Még jóformán be se mutatkozunk, már terelnek is az étkezde irányába, hisz ebédidő van. Nincs erőnk szabadkozni, mert az illatok a sziklát is megmozgatnák: finom, házias, bőséges ebédet tesznek elénk. A szakácsnők is velünk ebédelnek, és amikor az omlós almáspite kerül az asztalra, elmondják, hogy ezt előző nap a bentlakó gyerekekkel sütötték. Aztán elkezdik sorolni a neveket egyenként.  Ez nagyon ügyes volt, ettől féltem, hogy nem fog szótfogadni, de nem volt semmi gond vele, mondja jókedvűen a fehérkötényes asszony. „Minden gyereket személyesen ismernek?” – kérdem tele szájjal (ez az almáspite!), mire többen egyszerre válaszolnak: „Nem lehet nem ismerni őket!”

Visszatanulni az anyanyelvet

Az étkezőben ebédelő, folyosón masírozó, kedves udvariassággal előre köszönő gyerekekről mindent elhinnék, csak azt nem, hogy sokan közülük olyan családból származnak, amelyben már nem beszélnek magyarul. Vagy alig-alig törik a nyelvet. Pedig így van. Ha nem lenne a Kallós Zoltán Alapítvány válaszúti szórványkollégiuma, ahova összegyűjtik a hatéves gyerekeket, akiket aztán ötödiktől „átvesz” a szamosújvári intézény, ma már sokkal kevesebb mezőségi fiatal beszélné magyar anyanyelvét. Nem túlzás: a két testvéralapítvány egész Mezőségen menti a beolvadástól az utolsó magyar nyelvszigeteket. „Macskás például harminc kilométerre van Szamosújvártól, de az út olyan, hogy két órába telik, amíg idejutnak. Az utolsó két magyar gyereket hoztuk el onnan – mondja Balla Imola, a kollégium igazgatója. – Sokszor az történik, hogy a már románul beszélő szülők gyerekeit itt tanítjuk vissza a magyarra.”

Kománék és kollégák

Öten ülik velünk körül az asztalt az ebéd utáni kávézásra. Budai Annamária, a Téka Alapítvány alelnöke, Egri Hajnal, a művészeti központ vezetője, Balla Imola kollégiumi igazgató, Molnár Erika irodavezető és Fodor Emőke pszichopedagógus. Mondhatnám, hogy kolléganők, de nem fedné a valóságot. Vagy nem egészen. Legtöbben együtt nőttek fel a Tékával – és egymással. Barátnők, bajtársak, komasszonyok. Tisztában vannak a rájuk bízott feladat súlyával. Lehet, hogy ettől olyan nyugodtak? „Mi ebbe nőttünk bele – mondja egyszerűen Budai Annamária. – ötödikes voltam, amikor elkezdődött. Balázs-Bécsi Attilával néptáncot tanultunk, ő álmodta meg az egészet, és minket is arra tanított, hogy merjünk álmodni. Néptáncegyütteseket alapítottunk, jöttek a táborok...Kilencedikes voltam, amikor ezt a házat megvette az alapítvány, együtt festettük a falakat, takarítottunk, szerveztük a táborokat. Abban a tudatban nőttünk fel, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy közösségben élünk, és felelősek vagyunk ezért a közösségért. Még egyetemistaéveim alatt is hazajártam minden hétvégén Kolozsvárról. A szüleim nem is értették:  Mit tudtok ott a Tékában annyit ücsörögni? – kérdezték. De nekünk ez az életünk.”

Az eredményekből jól látszik persze, hogy ücsörgésről szó se volt. Hogy csak néhányat említsek: felépítették a szórványkollégiumot, ahol jelenleg minden gyermeknek napi ötszöri étkezést, szállást, magyar iskoláztatást és magyar nyelvű délutáni foglalkozást biztosítanak; létrehozták a Téka Művelődési Központot, ahol hetente hatszáz ember fordul meg, és amely csak idén tíz tábort és fesztivált szervezett; addig jártak, pályáztak, gyűjtöttek, kilincseltek, amíg felépítették a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumot, amely mint már említettük, idén nyitotta meg vadonatúj kapuit.

„Családként csináljuk mindezt – mondja Molnár Erika irodavezető, annak a Molnár Tibornak a felesége, aki minket korábban az új iskolán végigkalauzolt. – A kollégista gyerekekkel ugyanúgy foglalkozunk, mint a sajátjainkkal. A kollégákkal meg együtt dolgozunk, de együtt is szilveszterezünk, együtt sízünk, és egymás gyerekeit is kereszteljük.”

„És tedd hozzá, hogy a keresztelő alatt is a projektjeinkről beszélünk” – nevet Fodor Emőke, a kollégium pszichopedagógusa, aki egyébként kismama, gyesen van öthónapos kisbabájával, de nem állja meg, hogy ne jöjjön be naponta a Tékához.

„És ezt a bentlakó gyerekeink szülei is érzik. Bíznak bennünk. Tudják, látják, hogy úgy viszonyulunk a gyerekekhez, mint a sajátjainkhoz” – toldja meg Balla Imola.

A szilencium és a telefonparkoló

Akármennyire családias és laza is most a légkör, azért el tudom képzelni, hogy szászhúsz kamasz (ötödikestől tizekettedikesig),egy fedél alatt, biza kemény erőpróba lehet. A napi program, a szabályok nélkül képtelenség lenne rendet tartani. „Két pedagógus vigyáz rájuk éjjel, reggel fél hétkor már kelnek. A szolgálatosok segítenek a konyhán, reggeliznek, tízórait csomagolnak maguknak, és 8 előtt 20 perccel mindenkinek el kell indulnia iskolába” – sorolja az igazgatónő a napi menetrendet. Miután hazajöttek és ebédeltek, van egy kis szabadidejük, a nagyobbak kimehetnek a városba. Délután 4-től 7-ig szilencium, ami alatt pedagógusok segítenek nekik a tanulásban, közben van egy uzsonnaszünet. Vacsora után esti szilenciumon kell részt venniük azoknak, akik már a második rossz jegyet hozták „haza” az iskolából.

A patinásan hangzó szó – szilencium – itt valóban az, aminek hangzik. Vagyis éppen, hogy nem hangzik, ugyanis a mobilokat ez időre, de még éjszakára és iskolaidőre is úgynevezett telefonparkolóba kell tenni. Szemügyre is veszek egyet: a telefonparkoló tulajdonképpen egy kosár, ahova mindenki lelkiismeretesen bepakolja mobilját, amit csak a szabad órákra kaphat kézhez. „Táborok alatt is bevezettük ezt – fűzi hozzá a pszichopedagógus -, ugyanis ha telefon van a kezükben, egymással se beszélgetnek.”

Miközben beszélgetünk, lassan megtelnek a termek, adventi gyöngyfűzésre, agyagozásra jönnek az Egri Hajnal által vezetett művelődési központba a gyerekek. A központ programjai annyi embert vonzanak (nem csak gyermekeket), hogy táblázatba szedve kell beosztani az időpontokat, termeket. „Százhúsz gyerek tanul néptáncot, öt csoportban – sorolja Hajnal –, de van népdaloktatás, népihangszer-oktatás és a nagyon kedvelt fazekasság is. Naponta hatvan gyereket hozunk át a délutáni tevékenységekre. Már a mi gyerekeink is besegítenek, foglalkoznak a kisebbekkel. Van utánpótlás.”

Készülnek az angyalkák, és én arra gondolok, milyen jó lehet egy ilyen közösségben a karácsonyra készülni. „Mivel a gyerekek hétvégére hazamennek, nálunk hétfőnként van az adventi gyertyagyújtás. Aztán a negyedik hétfőn jön az angyal is – mondja Balla Imola. – Előtte kézzel készítünk képeslapokat. Mindent elkövetünk, hogy minél többet legyenek közösségben, együtt.”

Készülődnünk kell haza, arra azért még kíváncsi vagyok, mit szól mindehhez a város közössége. Sejtem a választ: tisztelik, csodálják, a román családok gyerekei közül is sokan ide járnak délutáni tevékenységre. Ezt a címet Szamosújváron mindenki ismeri. Be se kell mondani a címet, csak annyit: a Téka Alapítványhoz, kérem szépen.