Molnár-Fodor Edinát évekkel ezelőtt ismertem meg, lány- és színésznőkorában. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán játszott és dalolt, rappelni éppolyan hitelesen tudott, mint operát vagy népdalt énekelni. Aztán eltűnt a színpadról és Erdélyből is. Most itt ül előttem, kétgyerekes asszonyként – és dzsesszénekesnőként. Ismerek nem egy nagyon sokoldalú, színes egyéniséget, de Edina valahogy közülük is kiemelkedik. Van Önöknek olyan ismerősük, aki folyton panaszkodik, hogy semmire sincs ideje? Nos, kérem, mutassák meg neki (is) ezt a cikket.
Molnár-Fodor Edina öt arca
1. Az anya
– Hogy határoznád meg magad? Színésznő? Énekesnő? Vagy netán szakácsnő a szegénykonyhán?
– A legnagyobb százalékban most anya vagyok, kétgyerekes anya, aki most éppen helyt próbál állni az iskola, a nagyváros és a mindennapi rutin kihívásai között. A napom úgy kezdődik, hogy az ébresztőóra szó szerint belém veri a frászt minden reggel hat órakor: ha akarom, ha nem, fel kell kelnem. Ha pihent vagyok, hamarabb kipattanok az ágyból. Ez után van még egy kis időm összeszedni magamat, megnézni az előző este megírt teendői listámat. 6.30-kor ébresztem a gyerekeket, nálunk elengedhetetlen a reggeli, enélkül nem léphetnek ki az ajtón. Általában a reggelinél szoktuk megbeszélni, kinek mikor van tornaórája, fociedzése, hogy annak rendje és módja szerint bepakoljanak.
Közben nagyon kell sietni, mert ha ki akarjuk játszani a reggeli csúcsforgalmat, korábban kell elindulni, néha az az öt perc hatalmas sorban állástól kímél meg. Amióta beállt a reggeli hideg, általában autóval megyünk iskolába, de a városi rollereket bepakoljuk a csomagtartóba, majd ezzel fognak a gyerekek hazajönni. Általában 7.45-re már be is érünk a suliba, a tömeg csak akkor kezd áramlani az iskolák fele, amikor én már hazafelé tartok. Ez után következik az otthoni reggelimaradék- és csatatér-eltakarítás, bevásárlás és egyéb háztartási teendők.
2. A dzsesszénekesnő
– Ez eddig tényleg úgy hangzik, mint egy főállású anyuka és feleség programja. Közben meg téged dzsesszkoncerteken lehet látni-hallani, ami, gondolom, nem kis felkészülést igényel...
– Miután befejezem a háziasszonyi teendőimet, gép elé ülök, megírom az elküldendő leveleket, válaszolok az üzenetekre, leszervezem a próbákat és a koncerteket. Aztán jön a gyakorlás kísérletezéssel, improvizálásokkal, amelyeket nemrég tanultam. Nagy hangsúlyt fektetek egy dal többszöri eléneklésére és a szöveg memorizálására.
– Angliában éltél hat évig, ott sajátítottad el a dzsesszéneklés különleges technikáját.
– Igen, ez így igaz, de én már színésznő koromban is sokat énekeltem különböző előadásokban, és a főiskolán tanáromtól, Incze G. Katalintól tanultam énektechnikát, akivel aztán kihoztuk az első Piaf sanzonestémet, amelyet Keresztes Attila rendezett. Amit viszont az angliai tanáromtól, Martin Jonestól tanultam, az a bevezetés volt a dzsessz zenevilágába és annak énektechnikájába. A repertoárom első dalait, annak idején, még Angolföldön, egyenként fél évig tanultam. Ez az idő lehetőséget adott elmerülni a dal felépítésében, megtanulni az alaphangokat (rooth chords), amit általában a nagybőgő játszik. Ez a mély tanulmányozás hatalmas biztonságot ad az énekesnek. Az angol tanárom szerint visszafelé is tudnom kell egy dalt énekelni.
Miután megtanultam az alapokat, gyorsabban is tudtam haladni egy-egy dal megtanulásával. De ahhoz, hogy bekerüljön a repertoáromba, és közönség előtt elénekeljem, minimum három hónapot dolgoztam rajta. Még így is éreztem azt a hatalmas bizsergést, ami az izgatottsággal jár.
– Láttalak, hallottalak dzsesszt énekelni, az volt az érzésem, hogy megszűnik körülötted a világ.
– Ahhoz, hogy megfelelő hangtechnikával énekelhessek, hatalmas önfegyelemre van szükségem. Egyszóval hogy ne kapjon el a láz heve a színpadon. Otthon sírva fakadhatok, ha esetleg meghatódom a dalaimtól, a színpadon már nem. Ott mindenképp magammal kell ragadnom a nézőközönséget, és ez nem mindig a hangerőben nyilvánul meg.
– Gondolom, segít, hogy képzettséged alapján színésznő vagy.
– Rengeteget. Ez az a plusz, amivel az angol közönséget is levettem a lábáról, bármilyen nyelven énekeltem: angolul, franciául, magyarul. Az improvizálás vagy scatt éneklés (amikor egy hangszert utánozva járod be hangoddal a főtémát) adja a legtöbb szabadságot a dzsesszben. Ez az a rész, amit behunyt szemmel énekelek, elsősorban magamnak. Legutóbbi koncertünkön az Edina Quartettel (Szép András, László Sándor, Ferencz Áron) egy ilyen zenei improvizálásnál hallottam először a zenészeket úgy játszani, mintha mind a négyen összeolvadtunk volna. Fantasztikus érzés volt, és ezt ők is érezték. Ilyenkor szokik össze egy zenekar, már nem kell egymásra nézni, jeleket várni, minden ott van abban a megteremtett pillanatban, ilyenkor egymást hallgatva behunyt szemmel játszunk. A közönség megérzi, részese akar lenni ennek a pillanatnak, és hagyja magát sodródni. Utóbbi koncertünkön a hallgatóság tombolt, mi pedig hagytuk magunkat meggyőzni, hogy újra és újra ráadást játsszunk.
– Elmesélted egyszer, hogyan kezdtél dzsesszt énekelni: terápiaként, mert teljesen elment a hangod. Hogy véded ki, hogy ez többet ne történhessen meg?
– Végül is a nagy titok abban van, hogy tudni kell, mikor kell abbahagyni az éneklést. Ahogy be is kell melegíteni a hangszálakat és az izmokat, ugyanúgy időt kell szánni az ellazulásnak – ehhez is külön gyakorlatokat dolgoztam ki. Az én hangszerem a torkomban van, tehát duplán kell odafigyelnem a fáradt hangszálak kímélésére és ápolására. Még így is előfordul, hogy berekedek vagy lesérülnek a hangszálak. Ilyenkor egyetlenegy kezelés van: a hangdiéta. Teljes csendben ülök pár napig, amíg a hangszálak regenerálódnak.
– Hogy lehet ezt megcsinálni két gyerekkel magad mellett?
– A családom már megszokta ezeket a csendes napokat. „Anyának megint elment a hangja”, nyugtázzák mosolyogva, és velem együtt mutogatnak. Van egy táblánk, arra írom a legfontosabb mondanivalókat, a mulatságos része az, amikor a betűkből próbálnak eszetlenségeket kikövetkeztetni. Nagyokat kacagunk ezeken.
3. A futás szerelmese
– A múltkor azért nem tudtunk találkozni, mert éppen indultál szaladni. Ezt is ennyire komolyan veszed?
– Nagyon fontos része lett az életemnek. Annak idején Angliában élő magyarországi barátnőm és annak családja járt, pontosabban futott előttünk a jó példával. Bekapcsolódtunk a futók közösségébe, azóta a férjem maratont fut, én pedig stafétát, és félmaratonról álmodok. A futás olyan állapotba kerít, még a legstresszesebb periódusban is, aminek örömével nem tudok betelni. Segít rendbe szedni a gondolataimat. A nyáron pár hónapra abbahagytam. Nem volt könnyű az újrakezdés, de az izomzatom még emlékezett, és egy kedves kolozsvári anyukának köszönhetően sikerült visszaállnom a régi formámra. Megfogadtuk, hogy soha többet nem hagyjuk abba. Most éppen versenyre készülök, igazi kihívás lesz: terepfutás, nagy szintkülönbségekkel.
4. Sok-sok tál meleg étel szakácsnője
– Egy éve költöztetek haza Angliából, és azóta máris többet tettél a kolozsvári rászorulókért, mint sokan, akik évtizedek óta itt élnek...
– A főzés a hobbim, élek-halok érte. Önkéntességet már Angliában is vállaltam, nagy örömöt ad. Hazaköltözésünk után aztán szemembe ötlött a közösségi oldalon az O masă caldă (Egy tál meleg étel) kezdeményezés, és rögtön jelentkeztem önkéntesnek. Ez egy nonprofit szervezet, adományokból tartja fenn magát, önkéntesek segítségével. A hajléktalanszálló egyik központjában főzök az ottani rászorulóknak kéthetente.
– Miért pont ezt választottad?
– Nem tudom. Hatalmába kerített a vágy, hogy azoknak főzzek, akiknek a legnagyobb szükségük van a meleg ételre. Amikor megsimogatják a hátamat, vagy kenyérrel kimártják a nagy fazakat, vagy leültetnek maguk közé, hogy velük egyek, néha sírógörcsöt kapok, néha nevetőgörcsöt. Feltétel nélkül végzem ezt a munkát, ők pedig feltétel nélkül hálásak.
5. A papucsos lány
– Néha csillogó díva, néha kötényes jótétlélek, néha futóverseny résztvevője... elkap az irigység. Hogy van időd mindenre?
– Amióta hazaköltöztünk, hatalmas segítséget nyújtanak a szomszédban lakó nagyszülők. Ők azok, akikkel a gyermekek románleckét készítenek, magyar verset tanulnak, ők azok, akiknél ebéd vár, ha nekem nincs időm otthon főzni. Azt hiszem, nélkülük lehetetlen volna venni a mindennapok akadályait. Jó tudni, hogy van kihez átfutni, akár papucsban is.
– Hogy telnek az estéitek, amikor nincs koncerted?
– Ha újból összegyűlt a kiscsalád, a vacsoránál meséljük el egymásnak az elmúlt nap eseményeit, vagy filmet nézünk, és pattogatott kukoricát ropogtatunk közben. Összebújva, macskákkal az ölünkben, kacagva-sírva hajtjuk fejünket álomra, hogy másnap reggel hatkor megint kipattanjunk az ágyból. Minden kezdődik elölről, mindennek megvan a maga helye és ideje.
Fotó: Angyalosi Bea
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. november lapszámában jelent meg.
