– Mikor döntötted el, hogy költő leszel?
– Igazából csak azt tudom, hogy körülbelül elsős koromban már tudtam, hogy költő vagyok. Hosszú ideig nem is írtam semmit, csak valamikor ötödikes koromban egy kalandregényt, majd verseket nyolcadikos koromban – addig „életmű nélküli költő” voltam.
– Az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális lap felelős szerkesztője vagy. Miben más ez az 1994-ben általad (is) létrehozott Előretolt Helyőrség című folyóirattól?
– Annyiban más, hogy 25 évvel idősebb vagyok. Ellenben azok az értékek, amelyekben az első Előretolt Helyőrség indulásakor hittem, nyilván benne vannak a mostani lapban is. Elsősorban az, hogy olvasóbarát irodalmat és kultúrát próbálunk közvetíteni az olvasó felé, nem pedig egy elvont eszménynek megfelelni. Azt hiszem, az 1990-es évek elején sikerült egy olyan irodalom- és kultúrafelfogást kidolgoznunk, amely azóta is megállja a helyét, sőt manapság kezd igazából fontos lenni.
Hittünk abban, hogy az életnek értelme van – ami azért volt forradalmi abban az időben, mert az irodalom akkor épp a posztmodernben leledzett, amely arra a „felismerésre” épült, hogy értelem nincs, s minden, amit tehetünk, az csupán a tét nélküli játék.
Ezt erősen nem szerettük, és azt állítottuk, bizony a világ teremtve van (és nem csak úgy lett, véletlenül), és a Teremtő valami célból csinálta ezt. Úgy tartottuk, az ész, a ráció istenítése előtt az emberek kapcsolatban voltak teremtőjükkel különböző rituálék, hagyományok által, és a mi dolgunk az, hogy ezt a háttérbe szorult tudást újra visszahozzuk. Viszont azt is elmondtuk, az Isten, a mi, az én istenem nem egy vakbélgyulladásos figura, aki csak a komolyságot vagy a vak hitet értékeli: nem, ő olyan, hogy nevetni is tud, játszani, és vidámságával be tudja aranyozni a létet. Nos, ilyenfajta irodalmat, kultúrát szeretnénk közvetíteni ma is az olvasók felé a tavaly újraindult, már 12 lapszámot megért havilapunkkal, amelyben néha megrendülve, néha mosolyogva olvasom Péter Beáta tárcáit is (teszi hozzá meglepődésemre – P. B.).
– Bühnagy székely szótár: miért érezted szükségét annak, hogy szótárba gyűjtsd a székely szavakat? Székelyföldön használják-e manapság ezeket?
– Soha nem csináltam belőle titkot, hogy székely vagyok (jelentsen ez bármit, például azt, hogy csak a székelységem megtartásán keresztül lehetek magyar), és ezért zavart, ha az irodalmi magyart próbálták rám erőltetni tanáraim.
Egyfajta dacból is indult a szavak gyűjtése, hogy megmutatom, a mi székely nyelvjárásaink legalább olyan értékesek, mint az irodalmi nyelv.
Az elhatározást aztán körülbelül 25 éves munka követte, amíg meglett a Bühnagy székely szótár mai formája. És igen, ezeket a szavakat használják ma is Székelyföldön, ugyanis csak azokat a szavakat vettem fel például Kriza János 1863-as székely népnyelvi gyűjtéséből, amelyek használatát ma is bizonyítani lehet – amúgy nagyon kevés szó veszett ki az azóta eltelt másfél évszázadban. A legbüszkébb azokra a szavakra vagyok, melyek itt jelennek meg először nyomtatásban. Hogy csak egy példával jöjjek: a pap szónak van tartóoszlop jelentése, jelent ragasztót, enyvet, és eköré egy egész, eddig feltérképezetlen szócsalád is rendeződik: pap, pappa, pappáz, bépappáz, elpappáz, papszeg.
– A nagy mű bevégzése után még három köteted jelent meg az utóbbi hónapokban: a Fodor Sándor-monográfia, a Hogyan menjünk radinába a lërhëz?, valamint a Székely szótár küssebb s nagyobbacska gyermekeknek és cinkáknak. Mivel foglalkozol akkor, amikor épp nem írsz, olvasol, szerkesztesz?
– Viccel elütve a dolgot: a hobbimmal, ami megegyezik a munkámmal. Emellett van a családom, amelyre szintén figyelni kell, s amely akkora, hogy felvettek a nagycsaládosok egyesületébe is. Az időm jó része azzal telik el, hogy próbálok szóhoz jutni négy fehérnép mellett.
