ARCHÍV Drága Túró

György Attila nem titkolja: egyetlen, legfőbb és örök szerelme a szalonna. De néha megcsalja: a túróval. A József Attila-díjas író ínyenc ételmeséit hatalmas élvezettel böngésszük a közösségi hálón, Attila asztalán kéjes élvezettel válik kultúrtörténeti csemegévé mindenféle disznóság, a füstölt hasszalonna, a remegő kocsonya, de a sült paprika vagy éppen a murötúra is. Megható szerelmi vallomását változtatások nélkül közöljük, a vonalaikra kínosan vigyázók lapozzanak! A többiek pedig egy jókora házi sajtért küldjék ki az emberüket a piacra!

Sokszor, sokat írtam örök szerelmemről, a szalonnáról. Írhatnám nagy betűvel is: a Szalonnáról. Ha van emberhez méltó étek, hát ez az. Nélküle nem létezne civilizáció, már Atlantiszban is ezt ették, s azok a népek, akik nem eszik, hát, valahogy lemaradtak a civilizációs versenyfutásban, bár ők azt hiszik, megnyerték. Ez persze, nem igaz, nem tudják, miről maradtak le. Most, bevallom őszintén, én is kicsit képmutató vagyok.

Néha megcsalom a Szalonnát. Nem kicsit, nagyon, ahogyan egy idióta mondogatta.

Megcsalom a Szalonnát, megcsalom, mea culpa. És úgy csalom meg, ahogyan a tuareg sejk veszi el második feleségét, holott tizenkilencet is vehetne, de mégiscsak, a lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Ugyanis másik nagy szerelmem a túró.

Drága Túró.

Ez ismét Atlantisznál kezdődne, vagy ott, amikor a kezdő előember megismerte az első hegyi kecskét. Tessék most nem bibliai értelemben való ismerkedésre gondolni, legyünk komolyak.

Ahogy tej lett, és tej mindig volt, a furmányos embernek azonnal mindenféle gondolatai támadtak. Vagy megitta, vagy hagyta megsavanyodni, majd rafinált, aljas módon erjesztette, mindenféle módon gyötörte, kumisznak és joghurtnak itta, végül, amikor kezdett a gasztronómia davincije lenni belőle, sajtot készített. Sajtot, hát, maradjunk annyiban, mindenből lehetne készíteni. Még kőolajból is. Meg is teszik. Na, de jó sajtot?!

Hát, ahhoz el kell menni például Magyaralmásra, ami mégiscsak a világ egyik közepe, és ott megkóstolni a Páter sajtot, ami csak úgy mellékesen a világ legjobb sajtja, néhány száz hivatásos francia gurmand szakács szerint is, pedig azok aztán értenek a sajthoz a békák mellett.
De egyelőre itthon, és egyet emelünk a téten. 

Vegyél sajtot, lehetőleg helyi embertől, sajtot, ami olyan tejből készült, aminek tulajdonosa mekegett vagy bégetett, és kézzel fejték ki.
Hirdetés

A tehenet felejtsétek el, annak más jó tulajdonságai vannak, szépen néz a nagy szemeivel, s ott a helye a görög mitológiában meg az angol konyhán, de most komoly dologról beszélünk, és a sajt, hát, az juhsajt, és kész, ebből nem engedünk és nem alkuszunk.

Ezt a sajtot megveszed, (nem igazán ildomos ajándékba kapni, mert szent dolog). Kicsit szeretgeted, mert szeretnivaló. Aztán hatalmas sóhajokkal felvágod, kétujjjnyi darabokra, felnégyeled, mint régen a lázadókat, és…

Jaj.

Utána vízbe teszed. Jól besózod, teszel mellé egy kicsi ezt-azt, mindent nem kell elmondani, de erről a módszerről koreai hóhérok sokat tudnának mesélni. Miután állt vagy két napot, kiveszed, száraz kendőcskével megtörölgeted, mint a költőt a szerelmese, és állni hagyod. Szikkad a napon, és erőt gyűjt. Aztán ledarálod, mert egy barbár állat vagy. Ledarálod, még teszel rá egy kicsi sót (itt már nagyon vigyázni kell, különösképpen ne kísérletezz vele, mert bosszús fajta).

És szépen legyúrod, gyúrod, gyúrod, addig gyúrod, mint Cassius Clay Sonny Listont (na, azt a meccset!), szóval gyúrod, amíg a régi csángó recept szerint az orrodról az első izzadságcsepp belé nem esik.

És akkor ügyesen beléteszed valamibe, ideális esetben fakászúba (hehe, ez megint a mi találmányunk, de jó, hogy sokan nem tudják, mi az!), de amúgy bármibe, a lényeg, tiszta konyharuhával bétakarod, megsimogatod, majd ott hagyod, valami száraz és hűvös helyen, mint a politikai foglyokat. Ott hagyod, sokáig. Az sem baj, ha beléüt a nemes penész, sőt az az igazi, ha kezd már kékes lenni, mint egy himalájai szerzetes.

Amikor idáig jutottál, kész vagy. Szépen eléveszed. Könnyes lesz a szemed tőle, nem csak a meghatottságtól, a szagától is. 

És előveszed mellé megcsalt szerelmed, a Szalonnát is, mert ezek valahogy mégiscsak együtt járnak. 

Na meg az allium cepát, a jó vereshagymát. Na meg a jó pityókás házikenyeret.

És innen már nagy dolog nem is történhet a világgal, jöhet innentől minden. Szalonnád van-e? Túród van-e? Hagymád van-e? Kenyered van-e? Na, te nyerted meg a civilizációs versenyfutást. (Bicskád legyen!)

Ja, pálinka sem árt, sőt kötelező. Egészségünkre.
Drága túró…

Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júliusi számában jelent meg.

Fotó: Szász Erika