Werner Rittberger a múlt században élt. Német műkorcsolyázó volt: tizenegyszeres német bajnok, többszörös világbajnoki ezüstérmes. 1975-ben hunyt el, hátrahagyva a jövő nemzedéknek a róla elnevezett rittberger-ugrást. Gál Tündének ez a kedvenc mozdulata a jégen.
{hirdetes}
A legenda szerint Csíkszeredában a csecsemők korcsolyával a lábukon születnek. Ritka, aki nem tanul meg korcsolyázni is, miután már önállóan lépeget. Tünde 7 évesen állt jégre: hajnali 5-kor kelt, napi kétszer edzett 12 éven keresztül. Habár korán bekerült a válogatottba, középiskola után nem készült sportegyetemre, így elmaradtak a nemzetközi versenyek. Helyette jöttek világutazások, több műkorcsolya show-ban szerepelt, másfél évig Abu Dhabi tehetségeit edzette, és részt vett az Egyesült Arab Emírségek első korcsolyaiskolájának kiépítésében. Ma közgazdászként dolgozik, letette a bírói vizsgát, és az a terve, hogy a nyugdíjba vonulásáig sorra kerülő 11 olimpia valamelyikén műkorcsolyabíróként pontozzon.
A műkorcsolya helyzete nem túl fényes ma Romániában. Hargita megyében csak Csík környékén vannak jégpályák, Bukarestben bezárt a csarnok, a gyermekek a bevásárló központok pályáin edzenek. Mindezek ellenére – Tünde szerint –, ma jobbak az általános edzési körülmények, mint az ő gyermekkorában. A profi sportolók élete csak kívülről tűnik egyszerűnek: a hétköznapok tele vannak hajnali edzésekkel, erőpróbákkal, és nem ritkán esésekkel, kék-zöld foltokkal. „Szerintem a műkorcsolya a világ legszebb sportja: ötvözi a kemény sportot a művészettel. Bár a tévében nézve úgy tűnik, mintha csak röpködnénk a jégen, a valóságban rengeteget kell dolgozni.”
A sport nehézségét nem csak a kimerítő edzések adják. Ez a fajta életmód bizony a szülőknek is kihívást jelent, hiszen, bár jelen kell lenniük lelki támaszként, gyermeküket rá kell bízniuk az edzőre. Csíkszeredában 40 éve foglalkozik Bogyó Löffler Mária az ugribugri, táncra perdülő picurokkal. „Marika néni keze alól rengeteg generáció került ki, ő az, aki nemcsak tanít a jégen, hanem nevel is. Minden tanítványa büszke arra, hogy honnan indult, sok mindenkinek hagyott maradandó nyomot az életében” – mondja Tünde, hangjában őszinte csodálattal talán azért is, mert ő is kipróbálta magát edzőként a Közel-Keleten. Abu Dhabiban 40 fok az átlaghőmérséklet, mégis irigylésre méltó jégpályát működtetnek. Egy volt csapattársa meghívására Tünde másfél évig dolgozott a helyi korcsolyaiskola kialakításán egy olyan országban, ahol nem csak, hogy tabunak számít a műkorcsolya, de az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy a korcsolyát eszik-e vagy isszák, vagy, hogy a jégpályán hideg van, tehát ajánlott kesztyűt viselni. „Más, amikor elmész valahová két hétre fényképezőgéppel a nyakadban, és más, amikor ott élsz a helyiek között. Meghívnak a lakásukba, elhívnak az esküvőjükre, megismerkedhetsz a kultúrájukkal. Amikor mi kicsik voltunk, nagyjából az egyetlen utazási lehetőséget az jelentette, ha élsportolóként versenyre vittek. Abu Dhabiban az embereknek rengeteg pénzük van, nekik nincs szükségük arra, hogy valamit jól csináljanak ahhoz, hogy kijussanak az országból. Ott meg kell találni azt a gyereket, aki az elkényeztetettség mellett annyira szereti a műkorcsolyát, hogy hajlandó kitartóan edzeni. Volt egy kislány, akit elvittünk egy európai versenyre. Tele volt velünk a sajtó, hiszen ő volt az első lány, aki hijábban (ejtsd: hidzsáb – fejkendő) korcsolyázott. Lassan fel fog kerülni az Egyesült Arab Emírségek is a műkorcsolya térképére.”
Hajnalban kelni 12 évig nem könnyű. Egy gyermek számára pedig még nehezebb. De egy szép műkorcsolyás a tévében, egy szép ruha, illetve a kezdeti sikerek örömesokszor elég, hogy áthidalja a fárasztó, kék-zöldfoltos napokat.
