A nők egy életen keresztül kiszolgálják a család többi tagját, nincs az a háztartás, ahol nem kellene a háziasszonynak – aki legtöbb esetben nyolc vagy akár több órát is dolgozik „rendes munkahelyen” – mindennap helytállni a ház minden szegletében. A házvezetés nagyon összetett feladat, a gyereknevelésen át a takarításig, főzésig stb., de ezt csak az tudja, aki már valaha csinálta. Aki sosem végzett házimunkát, annak halvány fogalma sincs, hogy mi a fenét tud csinálni az asszony egész nap, és főleg mitől fárad el, amikor ki sem mozdult a házból. Több vicces jelenetben is kifigurázták ezt, például amikor a férj délután hazaérkezik, a konyha földje tele liszttel, lekvárral, a gyerekek nyakig a dzsuvában, szalad a férj, keresi az asszonyt, aki a fürdőkádban habfürdőben pihen és reszeli a körmét. „Mi történt?” – kérdi ingerülten a férj. A feleség teljes nyugalommal válaszol: „Mindennap megkérdezed, hogy mit csináltam egész nap. Nos, ma nem csináltam semmit.”
Szóval a rend sosem feltűnő, mondhatni természetes, a rendetlenség viszont annál inkább.
Magad, uram, ha Olgád nincsen!
Vannak olyan lányok, nők, asszonyok, akik ki nem állják a ház körüli teendőket, a takarítást, s ha megtehetik, elvégeztetik mással. Aztán vannak olyanok, akik szintén gyűlölik, de rendmániásak, így csapdába esnek, rabjává válnak: akaratlanul is elvégzik újra és újra. És vannak olyanok is, akik kimondottan szeretik, örömüket lelik minden apró kis mozzanatban, simításban. A jó háziasszony erénye a logisztika. Soha nem fordul fölöslegesen üres kézzel, mindig látja, hogy mit hová kell vinnie, visszafelé mit kell hoznia, elpakolnia.
Aki megengedi magának, hogy bejárónőt tartson, elsősorban a kölcsönös bizalom elvét kell szem előtt tartania. Nem mindegy, kit enged be a házába, viszont még pénzért sem bánhat szolgaként azzal, aki megkönnyíti a dolgát.
Az sem mellékes, hogy a házon belül történő, nem mindig kellemes eseményeket az ember nem szeretné visszahallani távoli ismerősöktől. Ezért mindenki olyan házvezetőnőre vágyik, aki gyorsan, hatékonyan és precízen dolgozik, nem pletykál, és legtöbb esetben olyan dolgokba is besegít, amik nem feltétlenül tartoznak munkaköri kötelezettségei közé, de szívesen elvégzi, és nem utasítja vissza, ha valamire megkérik.
Kölcsönös bizalom
Évekig tartott bejárónőt – meséli Réka –, s ha majd egyszer elkészíti valaki az elégedett főnökasszony szobrát, akkor szeretné, ha róla mintáznák meg. „Én valóban a jó főnökasszonyok közé tartoztam, nem voltak különösebb elvárásaim, soha nem szóltam bele semmibe, és ha lehet, kitakarítottam a házat még a bejárónő érkezése előtt, hogy ne mondja, rendetlenek vagyunk. Ismerős, ugye, a helyzet? Sőt, válogatott falatokat főztem mindennap, olyan ételeket készítettem, amiket csak főzőműsorokból ismertek. Hálás voltam minden mozdulatért, és örömmel kávéztam a bejárónőimmel, akik, úgy vélem, kölcsönös szeretettel viszonyultak hozzám. Rövid idő alatt barátnőkké lettünk, és sosem éltek vissza a bizalmammal. Csupán két mániám van: az egyik a vécépapír, hiszen nem mindegy, hogy fentről vagy lentről tekeredik, a másik pedig a teregetés – mondja Réka, akinek aztán végül mégis csalódnia kellett a bejárónőjében.
– Alapvetően mindenkiben megbízom, mégis volt némi fenntartásom az említett hölggyel szemben,
tudtam, hogy nem szabad pénzt hagynom elöl. Egyszer véletlenül mégis megtörtént, a pénztárcám a konyhaasztalon maradt, míg elugrottam a városba. Mire visszajöttem, persze hogy hiányzott belőle a pénz, ezért kénytelen voltam elküldeni a hölgyet. Természetesen a végsőkig tagadta, de rajta kívül senki nem járt a házban, így egyértelmű volt, hogy ő tette. Hosszú évekbe telik, míg kialakul a bizalom, ám még ez sem garancia semmire. Ha idegent engedsz be a házadba, bármikor bármi megtörténhet” – vonja le a következtetést Réka.
Azok a fránya színes rongyok…
Erika tizenkilenc éves korában egyszerre öt magyarországi családnál kezdte pályafutását. Ahogy mondja, ahány ház, annyi szokás és fogadtatás. Kétszintes családi házat is bevállalt, de gyakran takarított csupán egy-két szobát is. „Néhány helyre alig vártam, hogy mehessek, mert ők is úgy viszonyultak hozzám, de olyan is volt, ahová úgy indultam, hogy na, csak eltelik ez a nap is valahogy. Voltak helyek, ahol sosem találkoztam a tulajokkal, csak legelső alkalommal, amikor a kezembe adták a kulcsokat. Ha külön óhajuk volt, levelet írtak, és otthagyták a konyhapulton, akárcsak a pénzt. Néhány helyen megajándékoztak születésnapomkor és karácsonykor, más családoknál pedig még egy pohár vizet is kérnem kellett.
Emlékszem, az egyik családnál őrszemet is állítottak a nagyi személyében, pedig soha nem nyúltam semmihez.
Máshol meg már reggel elő volt készítve az ebéd, mellé a nasi, és ha időben hazaértek, együtt ebédeltünk, ha meg nem, akkor egyedül ettem. A munka nem volt nehéz, hiszen ugyanúgy végeztem a dolgom, mint otthon. Az elején kicsit szokatlan volt, de aztán lassan rutinná vált: mikor mivel kezdek, és hogyan haladok végig a lakáson. Olyan hely is volt , ahol meghatározták, melyik színű ronggyal mit kell takarítani, és szigorúan tilos volt vegyszert használni. Ha így kérték, hát így csináltam. Sajnos, mint tudjuk, a tiszta víz nem oldja a vízkövet, ezért csalnom kellett, s ecettel locsoltam be a kritikusabb helyeket. Fogalmam nincs, hogy valaha rájöttek-e, hogy a víz nem oldja a vízkövet. Kacagnom kell, mert sokszor eltévesztettem a rongyokat is, a rózsaszín és a kék rongyot gyakran összecseréltem. Pedig előírás szerint kellett volna használnom – meséli Erika. – A lakások zömében háziállatot is tartottak: kutyát, cicát, teknősbékát… Próbáltam nem ijesztgetni őket a porszívóval, de az egyik családnál például a cicus kifejezetten utált.
Néhány családdal a mai napig tartom a kapcsolatot, a többiekkel pedig azóta sem találkoztam. Nagyon szerettem takarítani, sokkal kényelmesebb, nyugisabb volt, mint egy átlagos munkahely,
ahol kollégákhoz és mogorva főnökhöz kell alkalmazkodni. Kedves embereket sikerült megismernem” – osztja meg ifjúkori élményeit Erika, aki már magánvállalkozást indított azóta.
Ha kekec a főnökasszony…
Erzsike tulajdonképpen belecsöppent a takarítónői szerepkörbe: gyereknevelési szabadságát töltötte, és kellett egy kis mellékkereset. Egyik ismerősének épp szüksége volt segítségre, és elvállalta. Aztán édesanyját helyettesítette egy vendéglátós cégnél, és végül hét évig ott ragadt. Emellett továbbra is járt házhoz. „Ha szerencsés vagy, olyan helyet sikerül találnod, ahol ismernek, megvan a bizalom, a kölcsönös tisztelet, ott értékelik a munkádat is, örülnek, hogy valaki rendbe rakja a házat, mire hazaérnek.
Ha ismeretlen helyre vet a sors, akkor ki kell érdemelni a bizalmat. Házhoz járni ismeretség által mindenkinek jobb.
Először takarítani kellett, aztán már főzni is, s ha talált az ízlésünk, akkor még örültek is neki. Aztán az eltevésekbe is besegítettem, mindig a helyzet hozta, hogy éppen mit kellett csinálni. Természetesen mindenkinek először a takarítás a legfontosabb, s ha azzal végeztem, akkor egyéb feladatokat is rám bíztak” – osztja meg az elmúlt évek élményeit, s úgy véli, kétféle munkaadó van: akinek nincs ideje, vagy aki nem akar takarítani. Utóbbi a rosszabb mindenféle szempontból, hiszen belecsöppent a jólétbe, és nem értékeli a munkát. Ráadásul ő az, aki jó nagy, többemeletes házban lakik, amit valószínűleg sosem takarított végig, ezért nem is tudja, ez mivel jár. Ő a tisztes házvezetőnő réme. Még azt is megengedheti magának, hogy öt percre átlépjen a szomszédba kávézni, és rábízza a síró gyereket a házvezetőnőre, aki aztán néhány óra múlva is egyedül kénytelen rendezni a csemetét.
Hol a munka becsülete?
„Négyoldalas listát kaptam az
egyik háznál, amelyben részletekbe menően leírták, hogyan kell takarítani. Például olyan szinten fogalmazták meg, hogy a felmosót melyik irányba kell húzni, honnan kell kezdeni a takarítást, mivel kell befejezni.
A házban egy külön legószoba is volt, több ezer legóval, amit havonta egyszer össze kellett szednem, külön csoportosítva. Akár két órám is ráment erre a bosszantó játékra. Rendszerint vasalással kezdtem a munkát, amíg a család elment iskolába, munkába, aztán kezdődhetett a porszívózás, mosás, törölgetés. Eltevési időszakban sokszor megkért a hölgy, hogy mossam ki az üvegeket, pucoljam meg a meggyet, és aztán telefonált, hogy nem ér haza időben, és tegyem is bele az üvegekbe a gyümölcsöt. Igen ám, de többször előfordult, hogy erre már nekem is lejárt a munkaidőm, mennem kellett. A lényeg az, hogy sokkal több mindent elvártak, mint amit én vállaltam” – emlékszik vissza Erzsike.
Pluszmunkáért pedig nem feltétlenül járt pluszpénz. „Ezek azok a típusú emberek, akik meg sem köszönik a munkát, úgy érzik, hogy a pénzükért nekik minden is jár.
Nem is hálásak, hiszen nem értékelik ezt a munkát. Nem fogják fel, hogy egy háromszintes lakást mennyi idő és energia kitakarítani. Nem könnyű ablakot pucolni, mászkálni nyolc órán keresztül. Én szeretek takarítani, otthon is szívesen megcsinálom, de bírni is kell, s ha nem értékelik, akkor az embernek elmegy a kedve. Minden munkahelynek vannak előnyei, hátrányai, és sajnos ennek a munkának nincs ki tudja, mekkora becsülete, a takarítónői szerep még mindig megalázó. Úgy tapasztaltam, hogy ha valaki takarít, a mai napig szégyenkezve kell felvállalnia mások előtt. A legfontosabb, hogy örömmel tegyük ezt is, mint bármely más munkát, szeressük, legyünk megelégedve az eredménnyel. Én legalábbis mindig erre törekedtem” – összegezte Erzsébet.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
