A szobatársam már a hét közepén bepakolt, pedig akkor még hat nap volt hátra. Azt hiszem ő egyre rosszabbul viselte a karantént. Naphosszat az ágyban fekve, befészkelődve a takaró alá filmet nézett és játszott a telefonján. Asztal híján én is naphosszat hason fekve gépeltem – de úgy éreztem, hogy lényeges, hogy kibújjak a paplan alól, felöltözzek, berendezzem az ágyon a karantén irodám és kövessek egyfajta napi rutint. Nem fogom azt hazudni, hogy tökéletesen ment. Néha egy könyv vagy a Netflix órákra elcsábított, és csúnyán alulteljesítettem az aznapi tervemet. De hamar megértettem, hogy ezt el kell fogadni. Világjárvány van, bizonytalanság, egy új helyzet. Fontos helytállni, pozitívnak maradni, de nem kell tökéletesnek lenni.
Ha valaki nem végezte el az évtized nagytakarítását, nem kötött már hat rend pulóvert a családnak, nem süt naponta tökéletes, aranybarna kenyeret, nem írta meg a doktori disszertációját és nem talált ki Youtube-ra illő elképesztően kreatív programokat és játékokat a gyerekeknek, attól még ugyanolyan jól csinálja.
Otthon ül és elvisel egy nehéz helyzetet. Aludni, olvasni vagy bámulni a tévét, tulajdonképpen idő magunkra, pihenés, sokunknak az évek óta várt lelassulás.
Pénteken én is odasétáltam a szekrényhez azzal az elhatározással, hogy bepakolok (a szobatársam kész bőröndjei suttogták, hogy: menj már te is, gyerünk, láss hozzá!!). A ruháimra néztem – kevés volt. Legyintettem, hiszen ezt a mennyiséget az utazó rutinommal negyed óra alatt bepakolom majd az indulás előtti este. Elhalasztottam a dolgot.
Bár a napokat nem számoltam, az eddigi nyugalmam eltűnt. Vasúti menetrendeket néztem, letöltöttem a nyilatkozatot, hogy kézzel másoljam le egy a határidőnaplómból kitépett lapra, próbálgattam, hogy a sálamat, hogyan fogom maszkként használni. Kezdtem várni, hogy vége legyen. Kávét két napja nem ittam, már csak három szál cigim volt, egy chipszért, egy kóláért és egy sörért egy vagyont adtam volna. A mindennapjaimban egészségesen táplálkozom: reggel smoothie, ebédre általában saláta, napi egy liter zöld tea. Ám furcsamód ezek csak a karanténom első egy-két napjában jutottak eszembe, azóta folyamatosan fast foodot és egészségtelenebbnél egészségtelenebb dolgokat kívánok.
Elképzeltem, hogy hétfőn délben kiengednek, eltaxizok a bukaresti északi állomásra, megveszem a vonatjegyem, majd veszek egy kólát és egy nagy csomag chipszet. Ezen a ponton elakadtam. De hogyan fogom megenni?
Kesztyűben veszem meg. Lehúzom a kesztyűt, megmosom a kezemet kézfertőtlenítővel, majd letörlöm a zacskót is azzal. Utána még egyszer a kezemet. Egész jónak tűnt a terv, de még túl távoli volt.
A szomszéd szoba brassói lakója megkérdezte a teraszon átszólva, hogy ugye vonatozunk együtt. A szobatársam lelkesen ujjongott, hogy de jó, hogy lesz, akivel menjek. Elmesélte, hogy ő nem szeret, nem mer egyedül utazni, majd kifejtette, hogy milyen jó, ha az ember mellett mindig van valaki, barát, pár, család. Mindegy, hogy ki az, csak legyen, akivel beszélgetni, tudni, hogy még valaki figyel arra, hogy melyik kaputól indul a repülő, valaki, aki emlékszik, hogy melyik utcába kell menni, hányas számhoz, aki tudja a szálloda nevét vagy, hogy mikor indul a vonat. Értettem, megértettem, de akkor is csak erőltetett mosollyal tudtam azt mondani, hogy persze, megyünk együtt.
Bármennyire is hiányzott a párom, a családom, két hét után egy idegennel egy szobába zárva, magányra vágytam.
Öt perc múlva már azt szervezték, hogy egy konstancai pasas is jönne velünk, s akkor hármunknak kell taxi, kerestek már telefonszámokat, tudták melyik társaság az olcsó, hánykor mennek a vonatok. Boldogan újságolták, hogy együtt megoldjuk: hazajutunk. Szomorúan kiixeltem a telefonon megnyitott taxis applikációt, bezártam a menetrendet. Pedig megvolt már a terv. Az a fajta ember vagyok, aki egyedül is megoldja: hazajut. De úgy döntöttem két hét után egy fél nap még belefér, kedves és barátságos társas lény leszek. Végül is bizonyára nem is árt, ha csak lépésenként szokok hozzá a részlegesen visszakapott szabadsághoz. Egyelőre beérem annyival, hogy kiléphetek a szobából, sőt ki az épületből. A többi lassan kialakul.
Kiemelt kép: Shutterstock
