Négy ember játszótere: látogatóban Fekete Emőkénél és Gergely Balázsnál

{hirdetes}

Ahol a szülők – Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat is szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke és Fekete Emőke jogász, az RMDSZ Nőszervezetének Kolozs megyei elnöke – aktív közéleti szereplők, csemetéik pedig örökmozgók, ott a lakás is szükségszerűen a dinamikus életformát tükrözi: praktikus, kényelmes, fiatalos.

Emőke pörgős fiatalasszony, amíg mi kényelmesen letelepszünk, ő már megfőzte a teát, és előkészítette a vacsorát a gyerekeknek. Mielőtt a kicsik világra jöttek volna, a Kolozs Megyei Tanács alelnöki tisztségét látta el, azelőtt volt városi tanácsos és államtitkári rangú államtanácsos is. Most visszatért eredeti szakmájához, jogtanácsosi céget vezet, az évnek ebben a periódusában ki se látszik a munkából. Ráadásul Mátyásnak is, Istvánkának is ilyenkor, ősz végén van a születésnapja. „A kisfiam koraszülött volt, emiatt többet kellett maradnunk a kórházban. Ott is végig dolgoztam, a négy-öt kórházi nap alatt elvégeztem minden elmaradt munkámat” – emlékszik vissza, miközben virslit karikáz.

A lakásban – a régi bérházakra jellemző módon – körbe egymásba nyílnak a szobák, így a két lurkó hol a konyha, hol a hálószoba irányából süvít el mellettünk. Közben hazaér az édesapa is, a fiúk rögtön megrohamozzák: pöttöm gyermekként nem lehet annál jobb érzés, mint amikor a kétméteres apa a feje fölé emel.

A kötelező dögönyözés után Balázs végre megszusszan, én meg a nappaliban álló íróasztala felé pislogva érdeklődöm, van-e olyan zuga a lakásnak, ami tabu a kicsik számára. Talán történész végzettsége okán is, Balázs régiségeket, műtárgyakat gyűjt, asztala fölött apró gyógyszeres üvegcsék, szobrok, festmények sorakoznak, és egy muzeálisnak számító telefonkészülék, még abból az időből, amikor a hölgyek ’Pá, drágám!’-mal búcsúztak egymástól.

„Ami tilos, az kétméteres magasságban vagy afölött van” – adja meg a választ Balázs, aki ebben a biztos magasságban főként édesapja, a 2008-ban elhunyt, híres képzőművész, Gergely István képeit őrzi. „Nagyon át akarom gondolni, milyen rendszer szerint helyezzem el a falon őket” – ad választ a kanapé mögötti fehér felületen végigpásztázó pillantásomra.

A sötét íróasztal mélye további kincseket rejt. Itt őrzi Balázs több mint húsz éve tartó hobbijának eredményeit: mintegy kétezer régi képeslapot Kolozsvárról és annak környékéről. „Több mint húsz éve kaptam az elsőt. Azóta keresem, gyűjtöm őket, ócskapiacon, vásárokon, régiségkereskedőknél” – mutatja az albumokba rendezett páratlan gyűjteményt. Nem egy lap százévesnél is öregebb: van olyan, amely a Főteret még a Mátyás-szoborcsoport nélkül ábrázolja, tehát 1902 előtt készült. Rajtuk letűnt sorsok, életek pár soros emlékei. Egyiken a levélíró éppen Fadrusz szobrának leleplezéséről számol be: sorai szerint az ünnepség túl hosszú volt, az emberek átfagytak az álldogálásban. 

Emőke is különleges hobbinak hódol: az előszoba végében, kalotaszegi festett tükör alatt,  igazi tulipános láda rejti kincseit. Kíváncsiskodásomra kinyitja a ládát – mesés szépségű, régi népviseleti darabok kerülnek elő, gazdagon hímzett lájbi, ünnepi muszuly, gyöngyös bujka, szőrkendő. Minden darabnak története van, és büszke tulajdonosuk mindet viselte is már. 

A hálószoba egyelőre afféle családi alvóhelyként működik, és mindennél beszédesebben bizonyítja, hogy ebben a korban a csemetédnek hiába is rendezel be külön gyerekszobát, úgyis ott akar lenni, ahol a nagyok vannak. Itt áll a szülők franciaágya mellett a két kiságy is, no meg egy sátor, ahová úgy lehet elbújni a felnőttek elől, hogy közben azért halljad a hangjukat. A hálószobai szekrény szép, antik darab: Balázs édesapjáé volt. Innen nyílik a gyerekszoba, amit egyelőre csak játékszobának használnak, hisz az élet a nappaliban meg a hálóban zajlik. A kettőt elválasztó ajtó bizonyára soha nincs becsukva, az ajtókeretben hinta lóg.

Emőkének nagy lakásátalakítási tervei vannak most, hogy a kicsi is kinőtt már a babakorból: a jelenlegi gyerekszobában rendezi be a felnőttek hálóját (ez már csak azért is észszerű elgondolás, mert innen nyílik a tágas gardrób), a jóval nagyobb hálószobát pedig átadja a fiúknak, itt lesz a gyerekek háló- és játszószobája, ahonnan ugyanakkor rálátásuk is lesz a nappalira. „Talán így majd nem hordják ki folyton minden játékukat oda, ahol mi vagyunk” – reménykedik, a nappaliban álló játéklovacskára és kisautókra mutatva.

Nem mintha zavaró lenne: kellemes összhangban megférnek Balázs régiségei az IKEA-lámpával, az antik, állítólag egykor Bolyai János tulajdonát képező karosszék az Istvánka műanyag ülőkéjével, Berde Amália szobra a holland fapapucsokkal. E két faragott, inkább mutatós mint kényelmes lábbeli között egyébként érzelmi értékű festmény néz le a fiatal családra: Emőke és Balázs álomházikója, egy gyimesi kis parasztház, amelyet nemrég – mint egy Lego-építményt – darabjaira szedtek, és elhoztak egy Kolozsvár közeli faluba. Ott tervezi majd tölteni kevéske, de annál értékesebb közös szabadidejét a család.

Az aktív hétköznapokra azonban ez a belvárosi bérházlakás bizonyul ideális rezidenciának. „Szeretjük itt – mondja Emőke –, ha lehet, hosszú távra szeretnénk berendezkedni. Minden közel van: a Balázs irodája, az én irodám, az óvoda, a nagyszülők.”

Búcsúzom, ami nem megy könnyen, mert a négyéves Mátyás végre befogadott a kegyeibe fotós kolléganőmmel, Beával együtt, és nagyon játszana még. De a Sétatér fái már feketék, az öreg bérház elcsendesül. És holnap ismét ovi, munka, pörgés és sok-sok munka.