Örökségem, menedékem

{hirdetes}

Borongós, barátságtalan időben érkezünk a szilvapálinkájáról híres községbe, cudar szél fújja messze a várva várt gyümölcsérlelő jó időt.

Az autó a falu központjában áll meg. Ott, ahol barnára pácolt fatornác öleli át a fehérre meszelt, székelykapus faházat, amelynek zsalugáteres, osztott ablakai több mint egy évszázada vigyázzák Oroszhegy központi utcáját. A méltóságteljes, galambdúcos székely kapun piros, kék festékkel pingált inda, tulipánok, galambok ölelik át a központi helyre festett keresztet. Alatta girbegurba, de jól olvasható felirat emlékezteti a bémenőt a porta néhai gazdáira: „Isten segedelmével építtette ezen Kaput Gagyi György és neje Kovács Borbála. Július 11én 1885be”.

„Tőlük vásárolta meg a 19. század végén a házat anyai nagyapám, Bálint József, aki híres-neves tanító volt a faluban. Én nagymamám halála után lettem a ház tulajdonosa. Bálint Anna, a nagymamám, 2001-ben, 90 éves korában hunyt el. Úgy végrendelkezett, hogy a házat lebontani nem szabad, ha nem kell a családnak, akkor megvásárolja a község, legyen tájház. Összeült a családi kupaktanács, eldöntöttük, hogy megtartjuk az őst. Jelentkező a megvásárlására egyedül én voltam, így 2007-ben, az új autóra összegyűjtött pénzemből megvettem. Tudtam, nem lesz állandó lakhelyem, nem fogok ide kiköltözni, de mindig biztos menedék lesz” – magyarázza a kapuban a felirat és egyben a tulajdonjog titkát vendéglátónk, Balázs Attila. A házlátogatásra őt elkísérő édesapja, Feri bácsi, befelé tessékel.

Kattan a régi kovácsoltvas zárban a kulcs, s már bent is állunk a gondozott, tágas udvaron. Talpunk alatt nedvesen csillog a passzentosan lerakott faragott kockakő. Néhány bátor nárcisz didereg a hidegben, a karcsú mintázatú tornác párkányán még nem virít egy sem abból a 120 tő muskátliból, amit Attila édesanyja szokott gondozni.

Akárha Arany János verséből lépett volna elő tiszteletünkre, „feketén bólintgat” a házzal egyidős, matuzsálem korú eperfa. Háta mögött üdítő színfoltba akad a tekintetem: a nagy ház árnyékában megbúvó aprócska lak boltíves ablakának kék színű keretébe.  

 „Meg volt roggyanva az alapja ennek a régi sütőháznak, vagy ahogy mi mondjuk, kicsi háznak, lebontásra lett volna ítélve. Kiszámoltam, hogy a bontás, elszállítás árából meg tudom javítani. Felemeltük a négy sarkát, beöntötték az alapot. Ablaka nem volt, a „bütüben”, azaz a két oldalán mi vágtunk neki „szemet”. A házzal egyidős boltíves kialakítású, zsalugáteres ablakokat egy kadicsfalvi régi házból bontottuk ki ” –  mutatja be büszkén a takarosra kipofozott épületet vendéglátónk.

A kicsi ház, egyelőre, raktárként fungál. Egyik szobácskában felújításra váró öreg bútordarabok, míves képkeretek, porcelánba égetett fotográfiák, kaspók és egyéb, egy másik, már letűnt korból származó kincsek várnak új életre.

„Gyermekkorom óta vonzódom a régi tárgyakhoz. Mindig gyűjtöttem, csereberéltem, de semmit sem azért vettem, hogy kacatnak tartogassam, hanem azért, hogy ami van, azt felújítsam, rendbe rakjam, és használjam. Ami itt van, az nem limlom, hanem használati tárgy” – magyarázza Attila a felújításra váró gyűjtemény „bizonyítványát”.

 A házikó belső szobájában az egykori pedagógus, fotós, ezermester édesapa, Feri bácsi műhelye kapott helyet. A parányi helyiségben igazi csudadolgok történtek: „megjavultak” a 130 éves kovácsoltvas ajtózárak, képkeretek, szekrényajtók.  

A kicsi után a nagy házat mustráljuk. A tornác alatt 1904-ből való festett pad, mázas korsók. Az alsó szinten három kis helyiség: kettő pinceként, egy fatartóként szolgált egykor. Az egyik pincét nyári konyhává alakította az unoka. Itt, ebben a kis, alacsony helyiségben sütnek, főznek. Van akinek, mert nagy ünnepekkor, jeles napokon itt gyűl össze a család, mert bár a ház az Attiláé, a kapu mindig nyitva áll a népes família előtt. Az alagsori konyha kályhájában most nem ropog a tűz, a régies hangulatú, rusztikus berendezés barátságos hangulatot áraszt. Úgy tűnik, mintha a mennyezetre akasztott régi lámpa meleg fénye (víz és villany már a ’60-as évektől van a házban), mint egy láthatatlan jóságos kéz, sorra megsimogatná a régi szekrényen sorakozó tányérokat, csuprokat, korsókat, az asztalterítőt – a jó ízléssel összeválogatott régi használati tárgyak pillanatig sem keltik azt az érzést, hogy poros múzeumban járunk. 

„Nem skanzent akartam, hanem egy olyan házat, ahol élni lehet. Engem ezek a tárgyak megnyugtatnak, elvisznek egy olyan világba, ahol nyitott szemmel álmodhatom magamat abba a világba, ahol otthon vagyok” – fogalmaz házigazdánk. 

A faház masszív kőalapját is megcsodáljuk, tapogatjuk.  

„Ez egy tipikus székely ház, a székely építkezés minden jellemzőjével. Majdnem 1 méteres kőfallal kezd, folytatja vastag fenyőfagerendákkal, majd könnyebb szarufákkal, és befejezi nagyon könnyű zsindelytetővel. Azt mondják, hogy úgy támasztja a székely ember a házat a földre, hogy azt, bármennyire is égbe tör, se szélvész, se vihar nem tudja elbontani” – mondja Attila, aki a ház tatarozása során több, a házhoz kapcsolódó rejtélyt is megfejtett. Például azt, hogy a jelenlegi ház őse még a 17–18. században épülhetett – a pincében levő faszerkezet maradványai erről tanúskodnak, illetve, hogy a jelenlegi 20 áras telek valamikor két különálló birtok volt.

„Talány volt sokáig, hogy hátul, a kertben miért is van egy betömött kút, hiszen székely ember a kutat soha nem a kertje végébe ásta. A régi fotókat nézegetve egyértelművé vált, hogy itt valamikor két különálló telek és ház volt” – meséli lelkesen vendéglátónk, majd szélesre nyitva a kiskaput, a felső szintre invitál.

Az emeletre vezető falépcsőn kényelmesen esik a járás, s a házat három oldalon körbeölelő, gyönyörűen felújított tornácról pedig messzire ellátni. Szemügyre is veszem a telket határoló kerítés tulipános mintázatát, s azt is konstatálom, hogy a kertben milyen egyenes, katonás rendben ültették a gyümölcsfákat, bokrokat. 

A tornác végében megmaradt a pottyantós vécé – bekukkantunk, s nevetjük is a „klasszikus” naptáras dekorációt.

„A felújítás itt, a hátsó részben kezdődött, mert bár mindig is vigyáztak rá, hogy a ház se fentről, se alulról ne ázzék, a tornác cifra deszkázata, gerendázata nagyon tönkrement, cserélni kellett. Volt szerencsém találni három ácsot, nevesen a zetelaki Sebestyén Bernát fiatal ácsmestert, testvérét és barátját, akik rendbe hozták. Kézzel faragtak újra minden oszlopot, lécet, s nem volt probléma, ha hónaljkötést kellett megfaragni, s az sem, hogy azt kértem, a látható helyeken szegezzenek, ne csillogjon-villogjon a facsavar itt is, ott is ” – méltatta a fiatal ácsmestereket a házigazda.

Persze, nem csak a tornácot kellett megreparálni, akadt az ősi lakban tennivaló bőséggel. Az elmúlt években rengeteget dolgoztak, amit lehetett önerőből, két kezükkel javítottak ki, újítottak fel. A tetőn a hullámpala borításnak az eredeti, de 1991-ben eltávolított zsindelyre való visszacserélése és fürdőszoba kialakítása még hátra van, de a 8 év alatt igazi, kényelmes otthonná vált az öreg ház.  Apa és fia együtt javították, pácolták, festették az ablakokat, zsalukat, székeket, asztalokat, de még a felső szinten levő három, gerendás mennyezetű szobát is ők tapasztották újra. Méghozzá azzal a 130 éves agyagos, törekes, lóganyés keverékkel, amit a kicsi ház faláról mentettek meg.  

„Három hét, három hétvége ment rá. Volt, hogy nem csak az izzadságot, de a könnyeimet is törölgettem, amikor láttam, hogy a tapasztás megrepedt, s kellett kezdeni elölről. Nincs használati utasítás, nincsenek már öregek, akiktől tanácsot lehetne kérni, az ember maga tanulja meg a hogyanját. Olyan dolgokra jössz rá, mint például az, hogy az agyagtól nem kiszárad, hanem ellenkezőleg, olyan sima lesz a kezeden a bőr, mintha a legdrágább krémmel kenegetnéd” – emlékezik vissza Attila a tapasztós kalandokra.  Az „annyi baj van vele, mint egy zsák bolhával” mondás is tapasztáskor nyert értelmet: Feri bácsi világosította fel fiát, hogy a „bolha” nem élősködő, hanem az a sok, 4-5 centis fatüske, amit kézzel faragtak ki és bevertek a ház lécezett falába, hogy megtartsa a tapasztást.

Udvarhelyszéki varrottasok, szőttessel letakart ágy, egyszerű rongyszőnyegek, almási festett ládán az üknagymama portréja eredeti keretben, gyönyörűen felújított tálas, bronzból kovácsolt, rafináltan villanykörtét rejtő ódon függőlámpa. Az egykori konyha, ebédlő, háló berendezése eklektikusságában is harmonikus, ízléses és funkcionális. Még az ágy felett levő házi áldásos falvédő sem giccses, és nem szúrja a szemet a 150 éves három fiókos kaszten és 180 éves porcelánlapos falióra között elhelyezett színes televízió sem. Az ebédlőben az eredeti érckályha melegít télen, a mennyezeti gerendán pedig, akárcsak a bejárati kapun, felirat emlékeztet a ház néhai építtetőire.  Az egykori bútorokból alig maradt, legtöbb elkallódott a két háborúban, de Attila tudatosan törekedett arra, hogy a családi albumban megmaradt fotókon látható berendezési tárgyakhoz hasonlókra tegyen szert.  

„Nem akartam 19. századot hazudni magamnak azzal, hogy korabeli bútorokkal, tárgyakkal rendezkedem be. Nem múzeumot akartam, ahol tökéletes, de nem élhető a rend. Be kell látni, egy 130 éves ház a 21. században nem tud úgy élni, mint a maga korában, amikor építették. Vágyhatunk az akkori hangulatra, meg is tudjuk idézni, hiszen a régi házak szelleme az apró részletekben lakik” – összegezte búcsúzáskor Attila. Hozzáfűzte:

„Nem felejtettem el, hogy autóval járok, laptoppal, mobiltelefonnal a kezemben érkezem ide, de mégis arra törekedtem, hogy amikor ezen a kapun belépek, kicsit megszűnjön a 21. század. Legyen ez a ház a béke szigete, az itt töltött napok, órák pedig egyféle időutazás.”