Hőseink, akik már nincsenek velünk

A Nőileg magazin életében 2020-tól új fejezet nyílik. A 120 évet felölelő korszakos mellékletekkel egy másfajta időszámítás kezdődik a lap életében. Visszatekintve az elmúlt hat évre, volt sok örömben részünk, és voltak nehéz pillanataink is. Legnehezebbek közé tartoztak azok, amikor valakitől búcsúzni kellett. Ugron Istvánné Bánffy Mária bárónő, Ménessy Miklós Béla lelkipásztor címlapszereplőink voltak, Kovács Piroska, a „máréfalvi kapuk őrzője”, illetve Török Zsolt hegymászó több rovatunkban is szerepelt – ők a mi angyalaink, rájuk emlékezünk.

Életem egyik legemlékezetesebb beszélgetése volt ez. 2016-ban kaptam azt a feladatot, hogy készítsek interjút a 90 éves bárónővel, Ugron Istvánné Bánffy Máriával, Erdély utolsó élő nagyasszonyával. Tavasz volt, solymári kertjükben nyíltak a virágok. A lakásban sűrű, gomolygó cigarettafüst, félhomály, szép, antik bútorok, a falakon régi képek. Reszketeg, bóbiskoló öreg néni helyett energikus, hangos, határozott nő köszönt rám. „Nem szeretem az újságírókat! Pedig látom, igyekszel, virágot is hoztál, tulipánt. Szeretem. De az újságírókat nem szeretem!” „De Mária néni – reagáltam megdöbbenve –, hogy fogunk így beszélgetni? Sok mindenről kellene meséljen!” „Én már annyit meséltem” – legyintett, majd kibodorított egy hatalmas adag füstöt. 

Ilyen volt

Hát így kezdtük. Majd némi ismerkedés és kicsi viccelődés után mégis elmesélte az egész küzdelmes, meglepő eseményekkel teli életét. Mindent elmondott. A háborút, a kilakoltatást, a férje bebörtönzését. Mindent, mindent. Olyan őszinteséggel és természetességgel, mintha meg sem történt volna. Pedig megtörtént. Erdély és Magyarország irracionális történelmének groteszk fordulatokkal teli eseményei között mindez bizony megtörtént. Megkérdeztem, hogyan tud minderről ekkora nyugalommal, sőt, humorral mesélni. Saját bevallása szerint rendkívül optimista természetet kapott a Jóistentől. Bizonyára így lehetett, mert búcsúzáskor is ezeket a szavakat mondta:

„Most már el kéne patkoljak. Most, amíg rendben vagyok agyilag. Most azt mondanák, ez az Ugronné milyen jó állapotban volt… nem akarom megvárni, amíg elmegy az eszem. De egy cserép a fejemre kell essen, mert sajnos semmi bajom (nevet).”

Az a bizonyos, képletes cserép életének 92. évében hullott le. Öt gyermek, húsz unoka és ötven dédunoka búcsúzott tőle. Az Ugron család közös székelyudvarhelyi kriptájában helyezték örök nyugalomra 2019 tavaszán. Erdélyben, ahová mindig is visszavágyott. Mert bár a száműzetés után életének 70 évét Magyarországon töltötte, gondolatai mindig szülőföldjén, szűkebb hazájában, Erdélyben jártak. 

Azon a tavaszon, az interjú egyik pillanatában megkérdeztem: „Ha Mária néni azt hallja, Erdély, mit érez?” Ennyit válaszolt: „Honvágyat.” Immár hazatért. (Sipos Betti)

Mindig csodálattal követem a magyar hegymászók teljesítményeit, a hegyek szerelmeseinek kitartása lenyűgöz. Kicsit szeretnék olyan lenni, mint ők. Bár én sosem volnék képes akkora áldozatot vállalni, mint amilyeneket ők hoznak. Hogy feltegyek mindent egy lapra… Nem ismertem személyesen Török Zsoltot, a nemzetközi hírű aradi alpinistát. Ellenben tudtam, milyen rendkívüli tehetség, hogy hol, milyen magasságokban járt. 2019 augusztusában a Fogarasi-havasokban lezuhant. 45 éves volt. És ez az a hír, amire az ember mindig félve gondol, miközben tudja, egy hegymászónál a tragikus vég mindig benne van a pakliban. Mégis. Felfoghatatlan. Milyen jó lenne felébredni ebből a rossz álomból. Szeptember végén jártam a Fogarasi-havasokban, a Călțun-tónál emelt emlékhelynél. Szívszorító, s mindig az marad. (Barabás Blanka)

Elbűvölő volt: ahogyan fogadott, elhelyezkedett kedvenc karosszékében, és csak mesélt, mesélt, mosolygott. Ménessy Miklóssal a Mutass jó példát! projektünknek köszönhetően volt alkalmam találkozni: a felhívás révén Brassó-Fehér-Hunyad-Szeben megye példaképe az általa alapított és haláláig vezetett, brassói Reménység Házában fogadott. Hamar kiderült, Ménessy Miklós marlonbrandós sármjával nemcsak a helyi közösség lelki vezetője, hanem nyitott, világi, rendkívül humoros személyiség.

Hirdetés

Olyan igazán jó beszélgetés volt, amelyből manapság egyre kevesebb adatik. Családi, nagy közösségbe csöppent akkor a Nőileg stábja, amelynek ez az ember epicentruma volt. (Kovács Eszter)

2016-ban kértem interjút Kovács Piroska nénitől, azt mondta, gondolkodási időt szeretne, hogy eldöntse, vállalja-e, mert nem biztos abban, hogy érdekli az olvasókat egy öregasszony. Sok jelzőt használhatnék Piroska nénire, de az öregasszony biztos nincs köztük. Örök fiatal volt, úgyis mondhatnám, energiabomba!

Kint beszélgettünk a háza tornácán, Máréfalván, ott volt a férjem is, kávét ittunk, aztán házi bort, olyan volt, mintha az unokáinak mesélne… 

Székelyföldön olyan példamutató, erős nőket ismertem meg, akik munkája, tartása, kitartása mindannyiunk számára iránymutató lehet. Piroska néni is ilyen volt. Ma már fentről néz minket, és tudom, mosolyog azon, hogy a róla megjelent cikket emlegetem, mert ez csak világi hiúság ahhoz képest, hogy az ácsmunkás Jóska, lehet, éppen nem jó mintát farag az egyik újonnan rendelt kapura… Mert azt nem viselte el, képes volt leállni veszekedni az utcán az ácsokkal, ha úgy vélte, nem hagyományos székely minta került fel a kapuoszlopra, amit éppen felállítottak. Nem tűrte a giccset, a nem autentikus székely faragást. Őrző munkájának köszönhetően Máréfalva az a település, ahol az egyik legtöbb épen maradt székely kapu található. 

Plácido Domingo, a világhírű operaénekes a kezét csókolta, Lisszabon pedig négy napon át ünnepelte, amikor székelykapu-mentőmunkáját az Európai Unió a legrangosabb műemlékvédelmi kitüntetéssel, az Europa Nostra-díjjal jutalmazta. Egy német herceg szerint mosolya a Mona Lisáé. A titokzatos mosoly Kovács Piroskát, a nyugalmazott pedagógust, néprajzkutatót, helytörténeti írót, szervezőt, közéleti embert rejti. Én ezúttal szeretném meglesni mögötte a Nőt.” Ezt írtam 2016-ban a cikk bevezetőjeként. Azt hiszem, sikerült meglesnem a nőt.

Mesélt a magánéletéről is, pedig erről soha, sehol még, elmesélte, Miska bácsi hogyan kérte meg a kezét, és azt is, hogyan kezdték a kapumentő munkát a legnehezebb CeauȘescu-időkben, amikor ezért még börtön is járhatott.

Piroska néni élete példaértékű volt, és a gyönyörű, ép kapuk mellett olyan szellemiséget hagyott ránk, aminek ha ma meg akarunk felelni, nagyon igyekeznünk kell. Hát igyekezzünk! (Sipos Betti)

Kiemelt kép: Shutterstock