Az utóbbi időben egyre többször találkozom novellafüzér típusú művekkel, amelyek hellyel-közzel egységes történetté állnak össze. Azért szeretek ilyen jellegű írásokat olvasni, mert olyan érzése van az embernek, mintha televíziós sorozatot nézne, minden fejezet végén ott a csattanó, időnként abba kell hagyni, és meg kell rágni a történteket, de nagyon várja az ember a folytatást. Ez a mű abszolút ilyen,
Ott van például az a rész, amelyben felnőtt férfiak elárvult fiatal fiúkat harcoltatnak sebtében összedobott olajoshordókból álló arénában életre-halálra, mint az állatokat. Történik mindez napjainkban, Kairó nyomornegyedeiben. Hiába fikció a történet, akkor is látom magam előtt olvasás közben, ahogy az arab férfiak körbeállják a küzdőteret, és mint az ókori gladiátorjátékokon, arra biztatják a tizenéves fiúkat, hogy végezzenek egymással.
Mégsem ezen a szálon van a hangsúly, hanem a számtalan tragédián, ami a háborús afrikai övezeteket sújtja, az elárvult gyermekeken, a kényszerből kurvákká lett nőkön, akik nemritkán meg vannak csonkítva, a nyomoron, a kétségbeesésen, ami ezekből fakad.
„A Halottak városa egy óriási temető, ahol minden szürke és sáros. Betonút nem vezet a düledező sírhelyek közé, az az állatpiacnál véget ér. A gazdagok temetkeztek ide régen. Itt emeltek pompás kriptákat a halottaiknak. Egy saját várost, és a vidék szegényeivel őriztették. Aztán a szegények felhozták Kairóba a családjaikat, és szép lassan beköltöztek a kriptákba. Így telt meg élettel a temető.”
A mű elnyerte a 2017-es Libri irodalmi díjat.
korábban írtuk
Szász-Bányász Anna: Városon nincs semmi keresnivalóm
„Senki nem lát úgy, mint Bányász Anna” – mondja egy Annáról szóló kisfilmben férje, István. És milyen igaza van. Nagyon sajátos, egyedi látásmódja van Szász-Bányász Anna fotográfusnak, amit fotóin látunk, az maga az élet.
