Gálovits Rózsa

Egy lány, aki szamuráj szeretne lenni, és egy mester, akinek a teázás ad értelmet a mindennapoknak. Cyril Gely regénye egy letűnő Japánba vezet, miközben álmokról, elengedésről és barátságról mesél.

Egy árva kislány története a szegénységről, a túlélésről és a szeretet hiányáról. Tatiana Țîbuleac Üvegkert című regénye nyers őszinteséggel mutatja meg, milyen sebeket hagy a magányos gyerekkor, és közben saját életünk értékeit is más fénybe helyezi.

Idei legjobb olvasmányélményem eddig, és bár azt írják róla, hogy provokatív, tabudöntögető, sőt, felháborító, szerintem elgondolkodtató, horizontot tágító és önreflexióra késztető regény ez.

Ritkán adódik, hogy felnőtt, gyakorlott olvasóként ifjúsági irodalmat vegyek a kezembe, de ezúttal a borító annyira kíváncsivá tett, hogy belelapoztam, és az első mondatok már el is ragadtak magukkal.

„Úgy mondják, ahol a nyelv alkalmatlan a trauma feldolgozására, ott már csak a szimpatikus idegrendszer képes reagálni a történésekre, majd lassan átveszi az érzelmek és a test fölötti irányítást egyaránt” – olvassuk a könyv első oldalain.

Olvasóklubunkban amikor magyar szerzőtől olvasunk, többségében kortárs mű van terítéken. Mivel többségében nők vagyunk a klubban, gyakran választunk női témát és női szerzőt. Így jött képbe legutóbb Babarczy Eszter és az Apám meghal című regénye.

Őszinte leszek: irodalmilag ez a könyv nem ugorja meg azt a mércét, amit általában szem előtt tartok. De vannak történetek, amelyeket érdemes akkor is elolvasni, ha nyelvi stílusában nem kapjuk meg a vágyott szépséget.

„451 Fahrenheit – az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég” – napjainkban több országban tiltanak be könyveket, hol nemzetiségi, hol gender kérdésekre hivatkozva. Ijesztő ezt látni.

Kivételesen nem egy könyvet szeretnék ajánlani, hanem egy irodalmi műfajt, ami sokkal szélesebb spektrumú, mint sejteni véljük.

Ha hiszik, ha nem, nem szándékos, hogy ismét orosz szerzőtől hoztam olvasnivalót. Ezúttal kortárs íróról van szó, akinek a stílusát Ljudmila Ulickajáéhoz hasonlítják a fülszövegben.

Egy kis klasszikust karácsonyra? Azt hiszem, ilyenkor több idő és alkalom adódik az elmélyült olvasásra, ezért egy orosz szerző művét hoztam, és bátorítok mindenkit, hogy ne hagyja ki ezt a remek könyvet.

Izgalmas, thriller, krimi, balkáni érzés, mégis olyan, mintha valahol északon történne. Mi ez? És mi ez a fura cím? Nem hangzik túl barátságosan. Pedig mekkora könyv ez!

Aki hallott már Krasznahorkai Lászlóról korábban, az talán azt is hallotta, hogy írási stílusának egyik fő ismérve, hogy a mondatai a végtelenbe vesznek. De érdemes kitartani mellette.

Időnként szükség van arra, hogy picit más jellegű irodalmat olvassunk, hogy a változatosság kedvéért elforduljunk a közvetlen kortárs irodalomtól, és kezünkbe vegyünk egy-egy klasszikusabb művet is.

Talán a legszebb könyv, amit valaha olvastam. Ez a regény olyat művelt velem, amit továbbviszek. Immár örökké.

Mit tennél, ha egyszer csak egy ember feküdne a udvarodon eszméletlenül? Befogadnád a házadba, és ellátnád, vagy esetleg kihívnád a rendőrséget? Megközelítenéd egyáltalán?

Ezek a mai fiatalok… Nem lesz belőlük semmi… Mindig csak a kütyüzés, a szórakozás… Ismerősen csengenek ezek a mondatok? Napi szinten halljuk, sőt gondoljuk ezeket, pedig a mi gyerekeinkről szólnak.

Ha belegondolunk, hogy ezelőtt 75 évvel milyen feladatai, kötelességei voltak egy nőnek, milyen elvárásokat támasztott felé a társadalom, kicsit fellélegzünk, hogy nekünk talán már nem ugyanolyanok a körülményeink. Vagy mégis?