Ebben a rövid regényben nagyon sűrűn előfordult velem, hogy így éreztem. Érzékeltem a talpam alatt a tengerparti homokot, éreztem a hőséget, amely nyáron még a víz mellett is elviselhetetlenné válik, azt az irritáltságot, amit a zsúfolt tengerparton érzünk, amikor valaki az auránkba nyomakodik, de legfőképpen azt a rengeteg feszültséget, ami a könyv szinte minden lapjáról árad, időnként enyhébben, máskor pattanásig feszülve.
A könyv főhőse Leda, aki egyedül utazik nyaralni a Jón-tenger partjára. Egyetemi tanár, munkáját is magával viszi a partra, és miközben élvezi a szabadságát, felfigyel egy népes és zajos nápolyi családra. Feltűnik neki a fiatal anya és kislánya, akik rendkívüli harmóniában játszanak egymással, és figyelni kezdi őket. Nap nap után látja a kedves, türelmes és „tökéletes” anyát, aki egyszersmind gyönyörű nő is, és önkéntelenül felkavarja benne a saját anyai érzéseit, elgondolkodtatja, és számvetésre készteti.
Leda lányai már felnőttek, és kirepültek otthonról, de ő felidézi azt az időszakot, amikor még kicsik voltak, és azt is, mennyire nehéz volt megélnie az anyaságát. Egy időre el is hagyta a családját, amivel szembenéznie nem könnyű feladat, viszont erős önismereti utazás. Talán ez a motívum a leghangsúlyosabb a regényben, az utazás a lélek mélységes bugyraiba, amiből vagy megerősödve térünk vissza, vagy elveszünk.
korábban írtuk
Parentifikáció: amikor túl korán kell felnőni
Nem beszélünk róla eleget, talán nem is ismerjük: a parentifikáció azonban meglepően elterjedt. Hiszen mély sérülés az is, ha gyermekkorunkat „ellopják” olyképpen, hogy túl korán kell felnőjünk. Pedig a felhőtlen gyermekkor mindenkinek jár(na).
