A Szakadékjátszma szinte azonnal magába szippantott, és bár szokni kellett a stílust, amiben írva van, de ha nem tesszük le, hanem folyamatosan olvassuk, akkor árad belőle a zene, a ritmus, másmilyen, mint amihez hozzászoktunk, nagyon különleges. Igen, furcsa, ahogy kinéz, hogy nem nagy kezdőbetűkkel kezdődnek a mondatok a sor elején, hogy nincsenek pontok a bekezdések végén, de ez adja meg a ritmusát, ettől dallamos, és hát a történetmesélés bravúrja is ez egyben, hiszen a narrátor úgy meséli el a történetet, hogy egy gondolatmenetben benne van egy egész élet, mindennel, ami hozzátartozik: korrajz, társadalomkritika, emberi sorsok, álmok, vágyak, döntések és azok következményei.
Ez utóbbi kedvéért különórára járnak, és a sorsuk valahogyan összefonódik az irodalomtanáruk életével. Mindez 1980-ban zajlik, amikor is – mint tudjuk – nem volt egyszerű hűnek maradni egymáshoz, az elveikhez, és úgy egyáltalán bármihez és bárkihez, hiszen aki nem állt be a sorba és engedelmeskedett vakon, annak nagyon nehéz élete volt, ha engedték létezni egyáltalán. Nem is sikerült mindeniküknek, külön utakon indultak el a nagybetűs életbe, és másként alakult a sorsuk.
Miközben megismerjük őket és a környezetüket, az életükbe be- és kilépő embereket, felvetődik többször is egy bizonyos kérdés, vagy több is, de mind ugyanazt kutatja:
Az élet nagy és nehéz kérdései ezek, amelyek mindenkit foglalkoztatnak valamilyen szinten, és minden korban, minden rendszerben feltevődnek.
A mű stílusa egyszerűen lenyűgöző. Hihetetlen, ahogy a szerző képekben gondolkodik, és ezeket képes úgy leírni, úgy megjeleníteni, hogy az olvasó is lássa. Igazából úgy állnak össze ezek a képek, mint a sakklépések, de aki nem tud sakkozni, aki nem látja maga előtt a táblát a figurákkal, az is érzékeli a látványt, az is értheti a partit. Ha elkezdik olvasni, ne tegyék le! Megszakad a belőle áradó zene, nehéz lesz újra felvenni a fonalat, visszatérni térben és időben ebbe a világba.
korábban írtuk
Egy férfi, aki megosztja velünk a gondolatait, de az érzelmeit már kevésbé – Barnás Ferenc: Életünk végéig
Van valami egészen különleges az önéletrajzi elemekkel átszőtt regényekben, valahogy életszerűbbek, és többnyire találunk hozzájuk olyan kapcsolódási pontot, ami a saját életünkhöz köthető. Barnás Ferenc regénye egyszerre emlékeztet Vida Gábor Egy dadogás történetére és Karl Ove Knausgard Halál című művére, ez utóbbira leginkább a pontos, nagyon apró részletekbe menő leírás tekintetében.
