Egy-egy monológot elolvasva meg kell állnunk, mert valamilyen formában megérint bennünket a történet: vagy saját magunk tapasztalatai által, vagy ismerve olyan személyt, aki átment a leírtakon. De még, ha nem is ismerünk ilyent, akkor is óhatatlanul beleképzeljük magunkat a szereplők helyébe, megérint, megráz a történetük, és nem ússzuk meg anélkül, hogy együttérzést ne váltana ki belőlünk. Igen, ezek a történetek gyakran szomorúak, meghatók, de bőven akad olyan is, amely mosolygásra vagy nevetésre késztet, még akkor is, ha keserűség vegyül a vidámságba.
Linn Skåber látszólag könnyedén mesél az életközépi válságról, halálról, válásról, betegségről, a mindennapok öröméről, a jelen megéléséről, de ez csak a látszat – igazából súlya van minden történetnek, komoly mondanivalója minden monológnak.
Szereplői hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal, és pont emiatt a hétköznapiság miatt áll olyan közel hozzánk, amiről ír, mert emberi és életszerű. A monológok rövidek, pár oldalasak, de annyi élet van bennük, olyan mélység, és olyan magasság, annyi szeretet, annyi szerelem és vágyakozás. Rengeteg vágyakozás. Lisa Aisato illusztrációi pedig átszövik a történeteket, tele érzelmekkel, amelyek szinte túlcsordulnak a lapokon. Minden történethez tartozik egy rajz, amely magyarázatként is szolgálhat, és közelebb viszi az olvasót a szereplőhöz.
Ez a könyv nemcsak egy szép, színes, jól mutat a polcon-darab, hanem egy olyan mű, amelyet időnként kézbe vehetünk, fellapozhatunk bárhol, és teljes szívvel átélhetjük a benne leírtakat.
Íme egy kis ízelítő a „Neked, aki nem szereted az életet” című monológból: „Neked, aki a mi fájdalmunkat cipeled, aki benézel az olvadó hó alá, ahol a rozsdás biciklik hevernek, meg a fehér kutyaszar, és a fák csúcsa körüli sötét félelem, azok, akiket elveszítettünk, és fájdalmunkban mosolygunk rajtuk, meg akiket el fogunk veszíteni, és a csizmánk alatti emlékek a kavicson, és a szeretet, amit nem kaptunk meg, és a krókuszok mögé rejtett bánat az út szélén, meg a mosolyok mögött megbúvó hiányérzet a bárokban. Tudjuk, hogy néha mindezt egyedül cipeled. Tudjuk, hogy egy tavaszt, egy nyarat, egy telet és egy őszt hordasz a válladon. Tudjuk, ki vagy, látunk. Mindannyian cipelünk valamit. Cipelhetjük egy kicsit együtt.”
Cikkünk a Nőileg magazin 2022. októberi lapszámában jelent meg.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Hogyan maradhat az ember ép eszénél ennyi szörnyűség láttán? – Christy Lefteri: Az aleppói méhész
Sokféleképpen szoktunk viszonyulni a menekültekhez, van, aki dühösen elutasítja még a gondolatát is annak, hogy a környezetében találkozzon velük, van, aki befogadja az otthonába, van, aki segítséget nyújt valamilyen formában, és van, aki őket okolja minden bajért. Van, aki irtózik tőlük, és vannak azon kevesek, akik megpróbálnak belehelyezkedni a helyzetükbe, és igazán megérteni őket.
