Az élet néha furcsa dolgokat művel, például összehoz két magányos embert, akiknek az élete fenekestül felfordul ettől a találkozástól.
Mindez Párizsban, kora tavasszal, amikor ébredeznek a vadgesztenyefák.
Az idős nő egyedül él, mióta a nővére meghalt, és meghívja a festőt ebédre.
Vaksága ellenére Mirabelle megpróbálja kiszínezni az életét, zongorázik, nyelveket tanul, és- nem mellesleg- fantasztikusan főz. Az élet számára tele van színekkel, illatokkal, ízekkel, amiket olyan szinten érzékel, ahogyan egy látó ember ritkán. Tiszta szívből szeret élni, még akkor is, ha rettentően magányos. Mindezekre a csodákra, amiket ő érzékel, tanítja a férfit is, tulajdonképpen megtanítja látni.
Csodálatos történet ez, kedves olvasók, az érzelmek és érzékek olyan birodalma, amely elgondolkodtat, meghat, és ámulatba ejt. Megtanít látni, és arra is, hogy ne ítéljünk el embereket csak azért, mert mások, és másképp látják a világot: „Talán néha jobb, hogy vak az ember, így olyannak láthatja a dolgokat, amilyenek valójában. Nem vakítja el a látvány.”
korábban írtuk
Bonczidai Éva: Ha van nőideálom, akkor az a bölcs öregasszony, akinek a ráncain látszik, hogy derűs ember
A Magyar Kultúra Magazin főszerkesztőjével az identitás-tapasztalatok összetettségéről, küldetésről, párhuzamos valóságokról, a csakazértis-morálról beszélgettünk, valamint a készülődésről a derűbe, amelybe jó lesz megérkezni, valamikor.
