Első ránézésre nagyon szigorúnak tűnik, karakteres hangja pedig nem enyhít ezen a benyomáson. Tanárember, akiről azt hinnénk, hogy tartanak tőle a gyerekek, pedig ők körülrajongják, és lelkesen járnak hétről hétre a diákszínjátszó csoportjába. Számítástechnikát tanít, megrögzötten precíz, elvárja a maximumot, hiszen ő maga sem adja alább. A brassói Bálint Ferenc ezek mellett televíziós szerkesztő, évtizedek óta a Brassai Magyar Adás főszerkesztője. És örömmel mutatjuk be mint a Mutass jó példát! programunk hatodik fordulójának harmadik helyezettjét.
{hirdetes}
– Nagyon meglep a szerteágazó tevékenysége, de talán a brassói diákszínjátszó kör hosszú élete a legjobban. Az ember azt hinné, egy kisebb közösségben nehéz megtalálni a megfelelő embereket erre.
– Olyan ez egy kicsit, mint egy fertő. Temesváron bűvölt el a diákszínjátszás, és a mai napig hiszem, hogy a legszebb vágánya az életnek a színház. Messzemenően nem értek egyet azzal, hogy színház az egész világ, mert ha az lenne, akkor rend lenne a világban. Hiszen színház csak akkor van, ha meg van rendezve. 1976-ban állítottam be az egyetemistákhoz, hogy diákszínjátszó kört kéne kialakítani, azóta egy percig sem hagytam abba. Először csak az egyetemistákkal foglalkoztam, aztán beindult a városi színjátszás, majd az Áprily Lajos Gimnáziumba való átigazolás után létrejött a Grimasz, amely ma is működik.
– Mégis, hogyan döntött a pályaválasztásról?
– A középiskolában a matek-fizika volt az erősségem, ezen a szakterületen szerettem volna egyetemre menni. Kolozsvár mellett döntöttem, elektromechanikát választottam. Azzal a meggondolással döntöttem a kincses város mellett, hogy ott jó az élet, továbbá azt is tudtam, hogy az elektróval kezdődő egyetemek erősebbek. Felvételiztem, de nem vettek fel. Pár századdal maradtam le a bejutók közül. A padtársam számítástechnikára ment Temesvárra, ő azt mondta, nincs kétség, ezt az egyetemet kell elvégezni, mert erről szól a jövő. Egy évet ültem otthon, beálltam egy technikumba, mert katonának nem akartam menni. Másik évben felvételiztem Temesvárra, és azóta egy percig sem bántam meg, hogy számítástechnikát végeztem. Így dőlt el a sorsom. Azóta ezt tanítom.
– Elég nagy a lépés a számoktól a színpadig és a médiáig.
– Annyira nem nagy, hiszen a számoknál is rend van, a színpadon is rend kell hogy legyen, így egész közel tudnak kerülni egymáshoz. A színjátszásnak köszönhetem a televíziós szerkesztést, a harmadik tevékenységemet.
– Akkor kezdjük az elejétől, és bontsuk ki ezeket a tevékenységeket! Hogyan követik egymást?
– 1976-ban kerültem Temesvárról Brassóba. Négyfaluba kaptam kihelyezést, három és fél évet dolgoztam ott, majd átigazoltam a tehergépkocsi-vállalat számítóközpontjába mint rendszermérnök, de közben foglalkoztam a színjátszással, és erősen élt bennem, hogy szeretnék tanítani. Volt néhány nekirugaszkodásom, de akkoriban nem lehetett ezt csak úgy csinálni. Ahogy átfordultunk ’89 decemberében, az első dolgom az volt, hogy megpróbáltam bekerülni a tanügybe. Ennek most 27 éve. Sajnos ez nem olyan hosszú idő, mint szerettem volna.
– Ezt úgy kell elképzelni, hogy jön egy számítástechnika-tanár, és arra kéri a gyerekeket, hogy kezdjenek el színjátszó körre járni?
– Pontosan így. Félreteszik a számokat, és elkezdenek színdarabokat megtanulni. Nem ennyire egyszerű, de működik. Az iskolában inkább irodalmi körök voltak, a színjátszás nem volt divat. Ez jó hézagpótló volt. Jöhettek azok, akik szépen szavaltak, akik jól énekeltek, vagy csak egyszerűen meg szerették volna mutatni magukat. De ez a tevékenység akár terápia is lehet. Az nagyon hamar eldőlt, hogy nem egy színészelőképző műhely vagyunk, hanem pedagógusok, akik segítenek a gyerekeknek kifejezni magukat. Nagyon büszke vagyok azokra, akik színészek lettek, de nem ez volt a fő cél.
– Volt olyan diák, aki a színit választotta?
– Persze, hogy volt. Épp a minap találkoztam az egyikkel, most mesterin van. Azt mondta nekem, soha nem fogja megbánni, hogy eljött a színjátszó csoportba, mert jó volt a kiképzés.
– Megosztana az olvasókkal pár élményt?
– Ilyenkor az a jó válasz, hogy sok van, aztán az ember a tényleg nagyon sokból próbál kikaparni valamit. Arra nagyon büszke vagyok, hogy a színjátszás segít az embereken. Alsó tagozatos gyerekeket is tanítottam drámajátékokra éveken keresztül, volt köztük egy Down-kóros gyerek is, akit az egyik előadásunk alkalmával 20 percig a színpadon tudtam tartani, ez nagy szó volt. Az anyuka és a tanító néni kétfelé sírtak az örömtől, magam is elérzékenyültem, hogy milyen szépen meg tudta csinálni, amit rábíztam. Egy feladatot kapott, amit végigvitt. Élmény az is, amikor a sepsiszentgyörgyi színjátszók fesztiválján egy angol úriember különdíjat ajánlott fel nekem mint rendezőnek. Ez azért maradt meg, mert szakmai elismerés. A legnagyobb elégtétel mégis az, amikor a gyerek lejön a színpadról, és látom az arcán, hogy boldog. Eszembe jutott az is, hogy nemrég megkértem egy lányt, hogy próbáljon énekelni. Hihetetlen, milyen hangja volt, és nem is tudtunk róla!
– Akkor ön a tehetségkutató szerepét is felvállalta.
– Igen, de sajnos nem mindenkit lehet felfedezni, mert nem jön oda.
– A jelölő azt is említi önről, hogy diáktábor-szervező is...
– 1991 óta együtt táboroznak a brassói Áprily Lajos Főgimnázium diákjai és a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium tanulói. A tábor célja, hogy együtt dolgozva, tevékenykedve és szórakozva ismerkedjenek, barátkozzanak egymással. 1993-tól Székelyzsomboron, a Mikó András Alapítvány tulajdonát képező portán nyaranta közel száz diák fordul meg a táborban.
– Úgy tudom, nem sértődik meg azon a megnevezésen sem, hogy ön az egyszemélyes tévé, hiszen ez fedi a valóságot.
– 1990 januárjában arra kértek, hogy segítsek a brassói háromnyelvűség visszaállításában, és hozzunk létre egy tévét. Mivel tudták, hogy én foglalkozom a színjátszókkal, rám bízták a feladatot. A tévéből egy rádió létrehozásának ötlete is megszületett, azt már másnap szerettük volna elindítani, de nem jött össze. A tévé 1990. március 15-én adta első adását, tehát immár 28 éve. Ismerősöket szedtem össze, csak Bolyai és mi tudtunk a semmiből valamit csinálni. A szászoknál voltak a felszerelések, ők kapták a támogatást, és segítettek bennünket. Középiskolás diákokat szerveztünk be, az elején nagy volt az érdeklődés, sok tévést „termeltünk ki”. Időnként felrovom magamnak, hogy nem tudtam egy olyan formát kialakítani, hogy legyen utánpótlás, és hogy anyagilag megérje. Emberi anyag lenne, a pénzügyi forrás hiányzik.
– Mégis, ön ott van minden fontosabb eseményen.
– Igen, kell ehhez egy kicsi bütürmecség, ahogy a székely mondja. Önköltségen vagyok ott az eseményeken, de mivel ezek nemcsak nekem, hanem a Brassóban és a Brassóból elszármazott magyaroknak is fontosak, kötelességemnek érzem tudósítani, tájékoztatni. Ha van egy ilyen lehetőség, bűn lenne ne megtenni. Hiszem azt, hogy valami olyant tudunk mutatni, ami helyzetképként szolgál.
– Milyennek látja a brassói magyar közösséget?
– Érdeklődőnek. Elég sok helyzetben bizonyították ezt. Az is biztos, hogy még egy csomó mindenre ki vannak éhezve, ami a magyar vonatkozású programokat illeti. Ha ilyen táplálékot kapnának, öntudatban, identitástudatban is erősödnének, és nem adnák más tannyelvű iskolába a gyerekeiket.
– Van hobbija?
– Van, és azoknak élek. Van az, amelyért fizetést is kapok, és van kettő, amit a Fennvaló fizet majd ki. De el lehet játszadozni ezzel, mert ha tévés szerkesztő lennék, és azért kapnék fizetést, akkor a tanítás lenne a hobbim. Ezt a háromlábúságot szeretem, ez a hobbim.
– Mit gondolt a jelölésről a Mutass jó példát! programba?
– Ott voltam a brassói eseményen, amelyen elmesélték a szervezők, hogyan lepődnek meg a díjazottak, amikor felhívják őket, hogy közöljék a jó hírt. Már akkor este „megfenyített” valaki, hogy fog jelölni engem, de mondtam, hogy ne menjen el az esze. Aztán egyszer telefonáltak, hogy harmadik díjas lettem, és ugyanúgy lepődtem meg, mint az előttem lévők. Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy számít az, amit teszek.
– Kötelez ez a cím?
– Természetesen. De talán leginkább arra, hogy ne változzam meg, mert jó úton járok. Valaki észrevett.
– Milyen vágyai vannak még?
– Az egyik az, hogy öreg nyugdíjas legyek. Két éve nyugdíjaztak, de még dolgozom, és amíg az eszemet tudom, szeretnék is. Ez a nyugdíj perspektivikusan jelzi, hogy a tanári pályámnak vége lesz, még egy évig pályázhatok, utána csak helyettesíthetek. De még így is marad két foglalkozás: a tévé és a színjátszás. Úgy gondolom, hogy a színjátszást hagynám abba a legkésőbb. A terv az, hogy Brassóban valahol, valamelyik pincében vagy teremben létre kellene hozni egy színjátszó központot, amely városszinten befogadná a gyerekeket.
A jelölő véleményéből:
"Informatikatanári tevékenysége mellett 1990 óta vezeti az Áprily Lajos Főgimnázium diák-színjátszócsoportját, a Grimaszt, számos országos és határon túli diákszínjátszó-fesztivál nyertesét. A csoport heti rendszerességgel tart próbákat, Bálint Ferenc a saját idejét, erőforrásait áldozza fel a működéséért. Emellett a Brassói Magyar Adás főszerkesztője, operatőre, a kilencvenes évek eleje óta minden szombatra minőségi, kulturális és társadalmi érdekeltségű műsorokat kínál a brassói magyar ajkú nézők számára. Ezt a munkát is önkéntesen végzi. Szintén a kilencvenes évek eleje óta a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium tanáraival együttműködve évi rendszerességgel megszervezi a székelyzsombori diáktábort, amelynek a diákok közötti kapcsolatteremtés, a falusi emberek segítése mellett fő célja egy 1700-as évekbeli régi parasztház felújítása és falumúzeummá történő alakítása."
A zsűri értékeléséből:
„Önzetlen, közösségben gondolkodó, aktív, fiatalokba, vagyis a jövőbe fektet.”
„Kiváló példája annak, hogy mennyi mindent lehet tenni akkor, ha az ember közösségben gondolkodik. Teljesen találó az a megfogalmazás rá, hogy nemcsak színfoltja, hanem színforrása Brassónak.”
