Sabău Marius, a Mutass jó példát! program Bihar megyei harmadik helyezettje
Van egy oázis Nagyvárad központjában, a Körös partján, néhány percnyire a Szent László tértől, ami minden délután – és nem csak – gyermekzsivajjal telik meg, a nap szinte minden szakában élő zongoraetűdök hangjai csendülnek fel, amerre csak nézünk, az évszakra jellemző virágok nyílnak, és – túlzás nélkül – minden arra járó mosolyog. Bármennyire giccsesnek is tűnik a leírás, a valóságban egyáltalán nem az, a Nőileg Mutass jó példát! programjának Bihar megyei harmadik helyezettje, Sabău Marius valósággal „elvarázsolta” az Ezredévi emlékteret, a Garasos híd olaszi partján fekvő kis parkot.
Bárhogy siessen is az ember iskolába, munkába, találkozóra, nem tudja megállni, hogy ne lassítson, amikor az Ezredévi emléktérre ér. Szacsvay Imre szobra korábban is volt találkozások helyszíne, a padokon régen is üldögéltek nyugdíjasok, diákok, sok szülő tanította meg itt kerékpározni gyermekét, s a kis kávézó megjelenésével még inkább felpezsdült az élet, de a hely miliőjét teljesen megváltoztatta az, hogy Sabău Marius virágkötő és hangulatos kis virágboltja a Szent László tér felújítása miatt költözni kényszerült, és a Körös-parti kis parkot szemelte ki magának.
De ki ez a Marius, aki a Nőileg olvasói szerint is méltó arra, hogy példaképként tiszteljük, és – miért ne? – kövessük?
Született nagyváradi, a virágok iránti szeretetét pedig a génjeiben hordozza: már kisgyerekként sokat járta nagymamájával a környék erdőit, ahol mezei virágokat szedtek, amiket aztán a nagyi a piacon értékesített. Édesanyja is folytatta a családi hagyományt, így mondhatjuk azt, hogy Marius virágok között nőtt fel. És nem is nőtte ki, a 80-as években Magyarországra áttelepült bátyját a rendszerváltást követően rendszeresen látogatta, a szünidőket nála töltötte, zsebpénzét pedig a Debrecen környéki melegházakban kereste meg. 1996-ban már budapesti kertészetekben leste el a szakma csínját-bínját, de ennél többet akart, így hivatalos keretek között is virágkötészetet tanult. A pesti „kitérő” 2007-ig tartott, amikor édesanyja gondozásra szorult, ezért úgy döntött, hazaköltözik Váradra. És természetesen eljött az ideje egy saját virágboltnak is, így lett hosszú évekre az akkor már romos, gépkocsiforgalommal súlyosbított Szent László tér ékköve a mindig színes és vidám faházikó. Ahol egy idő után már nem is egyedül alkotta meg virágkölteményeit, hanem 2011-ben Fruzsina is csatlakozott, és bár azért nem tudta már korábban követni Mariust, mert még főiskolás volt, végül – ahogy Marius mondja, akarva-akaratlanul – ő is a virágkötészet mellett kötött ki, és viszik vállvetve a családi vállalkozást. Azóta azonban új helyszínen végzik munkájukat: a 2015-ös év elején ugyanis költözni kényszerültek, és itt vissza is érkeztünk az Ezredévi emléktérre.
Fotó: Mohácsi László Árpád
„A tulipános ember”
Szeptember végi bágyadt, de még kellemesen erős, kora délutáni napsütésben érkezem a virágbolthoz, ahol Marius és felesége, Fruzsina fogad. Már az előzetes telefonos egyeztetések nyomán tudom, hogy rengeteg a munka, így kissé izgulok, hogy mi van, ha esze ágában sincs az újságíróval hosszasan csevegni, miközben az asszony alig bír a csokrokkal, de szerencsére félelmeim nem igazolódnak be. Első kérdésemre, hogy mit gondolt, amikor arról értesítettük, hogy a Nőileg Mutass jó példát! programjának egyik példaképe, csak annyit mond, nem számított rá, meglepte, hirtelen nem is tudott, mit kezdeni vele.
Ha végigfutjuk a jelöléseket, vagy elbeszélgetünk a váradiakkal, nagyjából egyértelműnek tűnik, hogy bár sokan ismerték a főtéri virágboltból, széles körben ismertté és elismertté akkor vált, amikor idén tavasszal 27 ezer tulipán bújt ki színes forgatagként a park ágyásaiból. Nem sok váradi lehet, akinek nincs szelfije a színpompával, amit még a hollandok is megirigyelnének. Marius amúgy apránként szépítette új „otthonát”, amire a költözés kényszere alatt azért esett a választása, mert szeretett volna az akkor másfél éves gyermeke számára biztonságos, zöld környezetet, itt pedig megtalálta.
Félni, megijedni, újrakezdeni
„Én is közéjük tartozom” – vallja be töredelmesen, amikor arról faggatom, hogy sok váradi féltette a kis virágüzletet attól, hogy a városháza szomszédságából egy kis parkba kerül át, és azt is elismeri, hogy meg is sínylette, az első Valentin-, illetve nőnap nem az addig megszokott forgalmat hozta. „Személyes csökönyösség, nem reklámoztam az új helyszínt, kíváncsi voltam, mennyi idő alatt jönnek ide. És még ma is van, aki nem hiszi, hogy ez ugyanaz a bolt, ami a Szent László téren volt” – avat be a részletekbe. És ha már ott volt, akkor nem tudta nézni, hogy üresen állnak az ágyások, így Fruzsinával nekiláttak a munkának, előbb apróbb ágyásokba ültettek virágokat, különféle dekorációkkal dobták fel a környezetet, egy hangulatos pad is ott termett, majd jöttek a tulipánok, amiket tavaly ősszel a kis család ültetett el, mind a 27 000 hagymát, amelyeket nem mellesleg mindenféle támogatás nélkül, saját zsebből finanszíroztak. „Nem a reklám volt az elsődleges cél” – hangsúlyozza talán ezredjére, hiszen amikor kinyíltak a virágok, a váradi, a bukaresti és a budapesti sajtó is valósággal megostromolta.
És ha már a tulipánoknál tartunk, nem állom meg, hogy ne kérdezzek rá, mi a titka, hogy olyan gyönyörűen és szabályosan mind kikelt, hogy minden amatőr kertész – köztük én is – szája tátva maradt. A dolog nyitja – azt mondja – egyszerű, nem szupermarketből kellene vásárolni a hagymát.
Fotó: Mohácsi László Árpád
Zongora a zöldben
Na, majd az idén másképp csinálom – mondom magamban. De sok mindent mondanék csak magamban, vagy talán hallgatnék, ha nem azért érkeztem volna, hogy beszélgessünk, hiszen közben a háttérben, éppen kellemes hangerővel, valaki zongorázik.
Marius ugyanis egy hirtelen ötlettől vezérelve egy pianínót is kihelyezett hangulatos filagóriában a parkba, közel a virágbolthoz, azon pedig ma már szinte állandóan játszik valaki, legyen szó egy pár percig klimpírozó kíváncsiskodóról, a muzsika amatőr szerelmeséről vagy művészetis diákokról, akik otthoni zongora híján itt nyugodtan tudnak gyakorolni.
Honnan jött az ötlet? – kérdem, én ugyanis ilyent még nem láttam, és nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen érzékeny hangszert kültéren is használni lehet. „Egyszer egy kedves barátommal üldögéltünk itt a bolt előtt, bentről kihallatszott a Bartók rádió, épp zongora szólt. A barátom felvetette, hogy de jó lenne ezt itt élőben is hallani. Mondtam jó, és mi kell ehhez? Hát zongora –felelte. Én meg rávágtam, vegyük meg” – idézte fel Marius. A szó pedig nem szállt el, hanem tett követte, egy szakértő segítségével pedig sikerült végül egy olyan, észak-európai országban, tömör fából készült pianínót beszerezni, hogy még a szakit is meglepi, hogy nem kell olyan gyakran hangolni, mint előre gondolta.
Magától adódik a kérdés, hogy Marius is meg-megszólaltatja-e a hangszert, de azt mondja, ha még egyszer megszületne, megtanulna zongorázni, és valószínűleg ez is benne lehet a génjeiben, mint a virágok szeretete, egyik nagyapja ugyanis kántortanító volt.
Marad a zene élvezete az egymást váltó előadók tolmácsolásában. Igaz, most jön is egy kis szünet, mert persze attól, hogy a nyarat jól viselte a kis pianínó, nem reszkíroznak, Mariuséknak a nagyváradi vár kézművessorán található műhelyébe viszik telelni, ám remélik, hogy a várgondnokság lehetővé teszi, hogy ha ott nem is szólaltathatja majd meg mindenki, legalább a diákok gyakorlására lehetőséget teremtenek.
Mi pedig reméljük, hogy mire újra kinyílnak a tulipánok, a hangszer újra az Ezredévi emléktéren fog állni.
Fotó: Mohácsi László Árpád
Marossy Anna sétány születőben
És tán már nem is így emlegetjük majd akkor a ma Szabadság (Libertății) parknak nevezett városrész ezen szegletét, Marius aktuális nagy terve ugyanis az, hogy a Körös-parti sétányt, amelyen a virágbolt is található, a Iosif Vulcan-szobortól a Baross hídig a két éve elhunyt Marossy Anna nagyváradi biológusról, természetvédőről nevezzék el. „Anna nénivel nagyon jó volt a kapcsolatunk, neki köszönhetjük az első virágkiállításunknak a megszervezését is. Nagyon szerette a virágokat, a virágkötészethez is értett. Mindig figyelte a váradi virágkötőket, és akiket érdemesnek tartott, azokat elvárás nélkül támogatta” – feleli, amikor arról faggatom, hogy honnan jött az ötlet. Kiderül ugyanakkor, hogy a sokak által tisztelt és szeretett Marossy Anna épp a sétány mentén élt, így naponta eljárt ott, és bizonyára minden váradi emlékszik arra is, hogy a Körös-part mai képét is neki köszönhetjük, hiszen egy környezetvédelmi akcióval, fák örökbe fogadása révén sikerült megakadályozni, hogy a part menti fákat kivágják. „Ez a minimum, amit az ő emlékére megtehetünk, nyilvánvalóan többet is érdemel” – vallja Marius, aki amúgy bizakodó, mivel nálunk ugyan még nem bevált szokás, de Nyugaton már természetes, hogy parkok sétányait közéleti szereplőkről nevezik el, és szerinte valószínűleg azért is sikerül célt érniük, mert míg más utcanévváltoztatások esetében sokan kénytelenek személyi igazolványt vagy cégpapírokat cserélni, egy part menti sétánynál ez nem merül fel, tehát igazából senkinek sem kell a zsebébe nyúlnia.
Mindenki barátja
Az aláírások pedig szépen gyűlnek, a beszélgetés idején is többen aláírják, Mariusnak meg minden arra járóhoz van egy-két kedves szava. Idősebb hölgyek érkeznek, aláírnak, előtte-utána kvaterkáznak. Egyikükkel egy unoka is van, aki vadiúj plüss vízilovát mutatja be Mariusnak. Azaz csak mutatná be, mert – mint kiderül – neve még nincs, így Marius rögtön azt ajánlja, hogy valami, a vízilóval rímelő vagy v betűs nevet válasszon. Ha nem gondolja meg magát, talán Viktória marad. Egy fiatal férfi közben bort hoz, saját termés, igyák egészséggel. Igazi mikroközösség alakult ki tehát a virágbolt körül, ami amúgy egyre makróbb, hiszen mindenki felé nyitnak.
A családra is marad idő
Mindezt látva jogosan merül fel a kérdés, hogy mikor van idő a családra, de úgy tűnik, jól lavíroznak. Hétvégén próbálnak nem dolgozni, olyankor alkalmazott viszi boltot – persze ha éppen egy baleset folytán nincs eltörve a keze, mint ottjártunkkor. A kis család pedig, ha teheti, kirándul a közeli-távolabbi erdőkben, mezőkön, vagy éppen családot látogat. Kisfiuk négyéves, a virágok szeretete pedig az ő génjeiben is továbböröklődött, tavaly ősszel már segédkezett a tulipánhagymák elültetésében, tavasszal az öntözésben, s már csokrokat is csinálgat, édesanyjának pedig mindig visz virágot.
Fotó: Mohácsi László Árpád
A jelölők véleményéből:
„Tulipánokat ültetett saját költségén, kültéri zongorát vitt a parkba, hogy legyen a zene mindenkié.”
„Közösségben gondolkodik, szeretné szebbé tenni a várost, ahol él, nem foglalkozva az anyagi áldozattal, hisz az emberi jóságban, mindenféle külső segítség nélkül hozza létre az elképzeléseit, melyekben egész Nagyvárad – és nemcsak – gyönyörködik.”
„A javasolt személy 27 000 tő tulipánt ültetett, valamint egy zongorát tett közhasználatra egy nagyváradi közparkban. Folyamatosan építi és szépíti környezetét, amivel elnyerte a helyi közösség, és nemcsak, megbecsülését és tiszteletét.”
A zsűri értékeléséből
„Abszolút példája annak, hogy miként lehet a szép által hatni a közösségre.”
„Jó példa arra, hogy egy közösséget néha meg kell hökkenteni, néha fel kell rázni, és nem kell azzal törődni, hogy kinek tetszik az ötletünk, kinek nem, hanem tenni kell azt, amit helyesnek látunk. ”
„Másoknak adni a legnagyobb öröm – ezt közösségi szinten tenni kiemelkedő cselekedet.”
