Úgy tűnik, darázsfészekbe nyúltunk Egyensúly rovatunk e havi témájával: gyakorlatilag felrobbant az internet, amikor szüléseik elmesélésére biztattuk az erdélyi anyákat. Nagyon sok történetet osztottak meg velünk a sajnos elsősorban traumatizált nők − a válaszokból az olvasható ki, háborítatlanul szülni ma kiváltság Erdélyben.
{Persze a szülés amúgy is olyan téma, amelyhez mindenki ért. Már csak így van ez mifelénk: tudja azt a keresztanyánk, a nagynénénk, a szomszéd nő és igen, általában a házmester és a villanyszerelő is, hogy miként kell szülni. Néhány politikus pedig még azt is tudja, hogy hányszor.
A gyermekáldás körüli társadalmi beszédből és hozzáállásból mintha csak épp az anyákat felejtenék ki sokszor. A nők, főként a fiatal nők kompetenciája folyamatosan megkérdőjeleződik az élet olyan területein (is), amelyeknek központi szereplői épp ők maguk. És érdekes módon a kérdőjelek nem feltétlenül férfiak részéről érkeznek: azok az asszonyok, akik már átestek, és nehezen estek át az élet nők által megugorható akadályain, gyakran nagyon kevéssé szolidárisak. A ha-nekem-rossz-volt-legyen-neked-is-az, a majd-meglátod-hogyha-te-is nevű talán sajátosan kelet-európai társadalmi játszma ez, kicsinyes, rosszindulatú, embertelen. Ki kell bírni akkor is, ha a hátunkon fát vágnak, úgy kell csinálni, hogy mások rábólintsanak. Úgy kell szülni, hogy az orvosnak, a kórháznak, a bábának, a nagymamának, a szülőszoba-társnak jó legyen, és később úgy kell szoptatni, etetni, öltöztetni, nevelni, hogy sűrűn bólogasson, aki arra jár. Ha nem bólogat, az anya a hibás. Anya mindenért (is) hibás: ha nehezen szül, ha nehezen szoptat, ha fárad, ha szalad a ház, ha szalad a gyerek, ha megáll a gyerek, és csak üldögél. Anyává lenni és anyának lenni ma az egyik legnehezebben játszható szerep Erdélyben.
Vajon mitől nem evidens mégsem, ami az: hogy az anya, ha odafigyelnek rá, ha felé fordulva segítik, csodákra képes? Mert az anya kevésre vágyik mifelénk: pár emberi szóra és gesztusra. Kórházaink rendszerint rossz állapotban vannak, orvosaink, nővéreink még inkább. Arra viszont nem találhatunk mentséget, ha csupán akadályt jelentő tárgyak ott azok a nők, akik egyébként életük legnagyobb és legmeghatározóbb eseményét élik át.
Nyolc nő volt abban a szobában, ahová szülés után kerültem. Felváltva sírtunk, többnyire azért, mert leszidtak valamiért. Volt, akit azért, mert nem gyarapodott szabályosan a gyereke, más a köldökcsonkot nem kezelte jól, nem állt lábra elég gyorsan, nem tudott fejni, túl sokat sírt a pár órás csecsemője, túl sokat aludt, és így tovább. Ma már tudom: bennünket ott folyamatos bántalmazás ért. Ettől függetlenül mindenképp az intézményes keretek közti szülést támogatom ma is, hisz szülés közben sok minden kiszámíthatatlan. Ám azt remélem, cikkünk is hozzájárul ahhoz, hogy a lányom, mire felnő, ne értse már, hogy a test szenvedésén túl miért is kell félni a kórházaktól.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. novemberi lapszámában jelent meg.
