Egy ilyen magából kifordult történetet mesél el Vincent Gallo második filmjében, A barna nyúlban. A film amerikai, de nem hollywoodi. Hollywood egyszerűen nem hajlandó tudomást venni az ilyen történetekről. Vagy ha igen, akkor olyan szépen becsomagolja csillogó papírba, hogy bármely nagycsaládi karácsonyfa alá nyugodtan elhelyezhető.
Gallo – aki alapfoglalkozását tekintve színész – épp ellenkezőleg: leszaggat a sztoriról minden sallangot, extrát, színt, virágot, sőt magát a történetet is módszeresen kibelezi, hogy célját elérje: hogy megmutassa nekünk, mi van odabent. Ennek érdekében szinte mindent ő csinál: ő a férfi főszereplő, ő a rendező, a vezető operatőr, a vágó, a látványtervező, a díszlettervező, a jelmeztervező, a művészeti vezető, a sminkes. Így tud igazán a mozgóképes történet testközelébe férkőzni.
A film keletkezéstörténete is igen fura. Az első változat, amelyet 2003-ban Cannes-ban is bemutattak, körülbelül 30 perccel hosszabb, mint a 93 perces rendezői változat. Amint az a túl testközeli viszonyok esetén gyakran lenni szokott, Gallo nem látta a fától az erdőt. Meg is kapta érte a nagy pofonokat. Roger Ebert, az amerikai filmkritika terminátora minden idők legnagyobb cannes-i filmkatasztrófájának nevezte A barna nyulat. Jól össze is vesztek, jó csúnyákat is mondtak egymásnak. Például Ebert kijelentette, hogy a vastagbéltükrözéséről készült film is jobb, mint Gallo dolgozata. Gallo meg rabszolgakereskedő-lelkű kövér disznónak nevezte Ebertet. Ám a cirkusz annyiban jót tett Gallónak, hogy kicsit eltávolodott a testközelből, és megvágta a filmet. És megtörtént a csoda: Roger Ebert (is) kijelentette: a vágott változat remek!
