A legutóbbi részt még Budapesten írtam. Akik követték a sorozatot, láthatták, nem mentem könnyű szívvel el itthonról. Az itthon, az tágabb értelemben Gyergyó és Csík, ennek mindenképp részei a havasok, a szénaboglyák, a legelésző tehenek, az itt élő emberek. Szóval, hazajöttem, véglegesen.
Mondhatjuk, túl vagyok egy kudarcon, de minek drámázni? Mindig tudtam, hogy itt van dolgom,
itt van a helyem, de azt sose gondoltam, hogy ennyire erősen meghatároz ez a hely. A kintlétemről csupán annyit, hogy bár megingott bennem annak a hite, hogy a világ egy jó hely, lassan minden helyreáll.
No de, hogy kerül a világkép a sporttal egy asztalra? Mondom is. Egyetlen napig sem hagytam abba az edzést. Csíkszeredai csapatom minden nap közvetítette az edzést on-line, így nem maradtam ki belőle. Mint kiderült, ez a tapasztalat később nagyon jól jött a karanténozás idején. Magyarán, volt egy biztos pontom, egy kapaszkodóm azokon a napokon is, amikor egyébként leginkább csak sírtam volna. Tudtam, hogy kezdődik mindjárt az edzés, öltözni kellett, kapcsolódni és integetni az itthoniaknak, majd lenyomni az egy órát. És közben elfelejteni mindent, ami nyomaszt, ami kiábrándít, vagy ami fáj.
A futással azonban megromlott a viszonyom. Féltem, hogy megbírságolnak, zavart, hogy üresek az utcák, mit keresek akkor én idekint? – így szép lassan abbahagytam.
Hazatérésünket követően két hétig házi karanténban ültünk. Mint mindenki más. Határozottan jó időszak volt ez, online edzésekkel, hosszú-hosszú alvásokkal, könyvekkel és sok csenddel. Futás nélkül, de bevallom, nem is nagyon hiányzott, elég volt az edzés is.
És elérkeztünk a mához. Lassan visszarázódtam az élő edzésekbe, ami mondanom sem kell, hogy sokkal intenzívebb és sokkal nehezebb,
mint a képernyő előtt egyedül, otthon lenyomott program.
