Indulóval be, himnusszal ki: de ami a kettő között van, az maga a mennyország, néha a pokol, esetleg e kettő keveréke, maga az élet. Ahol profi sportcsapat működik, ott rendszer kerül a mindennapokba, megváltozik az ott élők életritmusa. És nemcsak a férfiak szurkolnak a lelátókról, hanem egyre több nő és család is. Jelenségről beszélünk, melynek fontos tényezői a nők. (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. decemberi számában jelent meg.)

Sokan kezdik életmódváltással az évet, vagy kezdik újra életmódváltó programjaikat. Az okosak tudják, hogy ez nem diétát jelent, hanem tudatos életmódváltást, amelyben nagyon fontos a mozgás is. Utóbbi is jobban megy, ha az, amiben vagyunk, kényelmes. (Cikkünk 2020-as Nőileg magazin februári számában jelent meg.)

Hát, elérkeztünk ide is, a befejező részhez. Fél évvel ezelőtt azzal ugrottam neki ennek a sorozatnak, hogy igyekszem elmesélni mindent, ami segíthet akár egy embert is abban, hogy letegye a cigit. És ha már letette, és helyette felszedett pár kilót, akkor segítséget kapjon ennek letevésében is. Ma befejezésként tovább mesélem, hogy mennyivel szebb az élet cigaretta nélkül, aktívan sportolva.

Napok óta újra meg újra nekiugrok, hogy megírjam a kudarcról szóló szövegemet. Írok egy sort, törlöm. Édesanyám jut eszembe, aki olyan indulattal hasította ki füzetemből a lapot, ha „pongyolán” írtam, mintha meggyaláztam volna a magyar nyelvet. Megint leírok valamit, majd hosszasan elmélkedek, hogy talán kézzel jobban menne az írás, és törlöm.

Nem vagyok influenszer, sem „megmondóember”. Edző vagy dietetikus végképp nem. Csak mesélek arról, ami velem történt, annak reményében, hogy más is kedvet kap a változtatáshoz. Hiszek abban, hogy ha nekem sikerült, akkor másnak is sikerülhet leszokni a cigarettáról és rászokni a mozgásra. Abban a világban, ahol minden oldalról azt sulykolják belénk, hogy kényeztetni kell magunkat, jár nekünk a mindennapi kis meglepetés (természetesen édesség formájában), és ahol napi gyógyszerek szedésével javasolják szi

Hátizsák, túracipő, s itt se vagyunk! Csakhogy míg pár éve főként a pásztorkutyák okozhattak bosszúságot a kirándulóknak, manapság már számolni kell a medvével is.

Napjaim elmaradhatatlan része kezd lenni az edzés. Erről fogok mesélni ebben a fejezetben. Írom ezt annak, aki elégedetlen a súlyával, aki gyűlöli a hasán fodrozó hurkákat, aki nem kap levegőt, ha felment nyolc lépcsőfokon, aki lemondott már arról, hogy valaha örömmel induljon el egy kirándulásra, és aki szomorúan beadta a derekát, elfogadva, hogy megöregedett, és semmi új nem vár rá. Nekik írom azzal a töretlen hittel, hogy meghallják: sose késő!

Pár évvel ezelőtt láttam egy lányt úgy edzeni, mint aki az életéért küzd. Mint akinek ez élete utolsó lehetősége, és abba mindent beletesz: erőt, koncentrációt, önfegyelmet, elhatározást. Mindent, amit összeszedni egy helyre nem egyszerű. Később váltottunk pár szót, elképedtem, hogy valaki 18 évesen hogy lehet ennyire céltudatos, határozott. Aztán pár évig nem találkoztunk, majd szembejött egy közösségi oldalon a fotója, ahol hatalmas súlyt emel a magasba. Kis izomkolosszusként, mámorosan tartotta a feje

A csíkszépvízi Daczó Katalint, bár könyvtárosként diplomázott, főként csíki újságíróként ismerik a legtöbben. Dolgozott napilapnál, helyi televíziónál és magyarországi televíziók tudósítójaként, múzeumban és kiadónál szerkesztőként, tanított, de helytörténeti munkásságával – kutatásaival, írásaival, filmjeivel, kiállításaival – Csíkszereda és környéke hű dokumentaristájává vált az elmúlt húsz évben. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)

Ebben a részben szeretném elmondani, hogy Bárki és Bármikor, Bármilyen körülmények között elkezdhet sportolni – megéri. Megéri, mert visszakapja az életét, képes lesz arra, hogy jövőt tervezzen és álmodjon, és megéri, mert önmagunk iránti kötelesség is. Erről elég radikális véleményem lett az utóbbi időben, amit sokan támadásnak vesznek, holott inkább bátorítás akar lenni.

Ennek az írásnak arról is kellene szólnia, hogy mennyire fájt otthagyni a várost, amit annyira szerettem. Hogy miként búcsúztam el a téren a három kis fától, melyek hamarosan rügyezni fognak, és ősszel úgy fut át rajtuk a fagy, hogy sávosan pirulnak-barnulnak bele. Hogyan simogattam meg a ház falát, amelyikre valaki minden évben festékspray-vel felírta, hogy még mindig cigizik. (Ahányszor edzésre mentem, a festett fal mellett elhaladva mondtam magamban, de jó, hogy én már nem.)

A csángó kultúrát általa ismerte meg a nagyvilág, gyűjtő és művelődésszervező, énekes pacsirta, oktatója és őrzője a magyar nyelvnek ott, ahol napról napra meg kell küzdeni az anyanyelvért. Miért van harminc évvel a kommunizmus után is még mindig így? Nem fér bele egy mondatba – Nyisztor Ilona mesélt nekünk.

Lemondani bármiről nem jó. Megvonsz magadtól olyasmit, amit egyébként szeretsz, vagy szokásoddá vált. Leszokni a cigiről – ez már jó, ez egy ilyen kivétel. Legtöbb ember ezt megszenvedi. Csata Orsolya a következőkben elmeséli nekünk, hogyan jutott el az elhatározástól a tettekig, hogyan váltott, hogyan sikerült új szokásokat kialakítania. Most a kezdeti kínlódásokról ír, hogy mi működött neki, és mi nem.

„Nálunk, Székelyföldön az a szokás, ha valamit elkezd az ember, azt be is fejezi!” Ezzel a jelmondattal játszotta végig a gyergyóalfalvi Balázs Vera a világhírű túlélőshow-t, a Survivort. A 29 éves testnevelő tanár többfordulós válogatás után került be az RTL Klub egyik legnézettebb műsoraként számontartott valóságshow-ba. Bár nyernie nem sikerült, Vera azt mondja, nagyon sok élménnyel, tapasztalattal lett gazdagabb.

Nemrég Csíkmindszenten különleges házban jártam. Egy részleteiben megálmodott, aprólékosan kivitelezett és szeretettel belakott kuckóban. Négyen laknak benne, illetve még a manók.