Középiskolában egy évvel járt fölöttem, és amikor a Maturandus ünnepség alkalmából nekünk kellett kis meglepetés csomagot készíteni a végzősök valamelyikének, én őt választottam. Gondosan keresgéltem a versek között neki valami olyat, aminek igazi üzenete van. Este mosolyogva fogadott a buliban, de barátok akkor sem lettünk.
Én harminc voltam, ő harmincegy, amikor egy karácsonyon beszélgetni kezdtünk, online.
Aztán offline is. Kiderült, ugyanazokat a könyveket, filmeket, zenéket szeretjük. Rengeteget kacagtunk, amikor csak tudtunk, találkoztunk. Igazán jó barátnők lettünk. Végigkísértem a hónapokat, amikor a kislányát várta, ő pedig azt, amikor első látásra beleszerettem a férjembe. Ő lett a legfőbb bizalmasom, a „nővér”, aki nekem – egyke lévén – soha nem adatott meg. Három és fél évig nem telt el úgy nap, hogy ne beszéljünk. Aztán egy kis élet hozta feszültség, némi félreértés, és megszakadt a barátság. Megviselt, de tovább léptem.
Időről időre eszembe jutott, közös ismerősök révén követtem, hogy alakul az élete. Néha, amikor összefutottunk az utcán, már újra mosolyogtunk egymásnak.
Tudtam, hogy visszaköltözött a szülőfalumba, az elmúlt hetekben mind terveztem, hogy írok neki…
Aztán jött a hír, hogy elment. Autóbaleset.
Amikor megtudtam, rengeteg minden eszembe jutott: a sok-sok nevetés, a közös strandolás, koktélozás, a kolozsvári és a bukaresti utazások, a lánybúcsúm, hogy a tőle kapott nyakéket viseltem az esküvőmön… A sziporkázó humora, a stílusérzéke, ahogy mondja, milyen jó illata van a plázának, én meg forgatom a szemem. És az ok, amiért nem maradtunk barátok, olyan gyerekesnek tűnik.
De ezen már nem lehet változtatni. Soha.
Tudom, az életünk csak egy utazás, kinek rövidebb, kinek hosszabb. Mégis, az övé olyan befejezetlen. Egy újabb kettétört élet, értelmetlen halál… Egyik percben itt van a lélek, másikban már nem. Már egy hét is eltelt a baleset óta, a keréknyomok még élesen látszanak, de ő már valahol egészen máshol jár.
Jó lenne valami okos gondolatot megfogalmazni a halála kapcsán, tanulságot leszűrni belőle, de nem tudok. Annyi jutott csak eszembe, hogy egyre jobb a társaság odaát, jókat kacaghatnak… És az, amit nemrég mondott egyik vasárnap a nagybátyám. Ültünk a kertben, igazán szép nap volt, de hűvös, és én megszólaltam, hogy holnap még jobb idő lesz. Mire a nagybátyám: most a legjobb, ki tudja, mi lesz holnap?
Isten veled, „nővérem”! Tudom, hogy valakit odaát most nagy örömmel ölelsz.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
