Van úgy néha, hogy legszívesebben megállítanánk az időt. Mert a jó s a jóság lengedezik körülöttünk. A semmibe meredés belső csendjét egy megjelenő csillag törte meg bennem. Gyerekkorom vacsoracsillaga, az esthajnalcsillag, a Vénusz, a Luceafăr, a fényt (vagy tudást) birtokló Lucifer… a hajnalt hozó... s lassan hűvösség suhant át az udvaron.
A fülledtség aranydeleit beszínezik a délutáni rozsdavöröses halmokat rakó levélkupacok vagy egy-egy szállingozó sárgás bódult levél, amint ott hagyja öreg törzsén bosszankodó, kopaszodó ágait.
A szeptember valahogy visszaállít mindent a maga ritmusába. Indulnak a felfokozott reggelek, bölcsődék, óvodák, iskolák új tanévei új reményekkel kecsegtetnek, hogy tanuljunk meg beszokni, visszaállni a rutinok menetébe, rendet s tartalmat víve a mindennapokba.
Váltakoznak a hónapok, s a biztos mindennapjaink egyre gyakrabban tapasztalt kiszámíthatatlanságaiban mégiscsak jó lenne megállίtani még egy kicsit az időt. Nem gondolni a rohanó reggelekre, csak feküdni a mohaföldeken, ringatózó vitorlásokon, napraforgó táblák ölelésében, s itt tartani keblünkön még az ábrándos nyarat.
S ha már „elhull a virág, s eliramlik az élet”, mi még itt vagyunk. A beköszönő ősz vágyálmai még ifjú szίvek mosolyait tartják tenyerükön.
Új vizek új szelei jó reménnyel érkeznek: kellemes szellők keringenek, az érett zamatos szőlő leve végigcsorog tenyeremen, s bár az időt nem tudom megállίtani, jól az eszembe vésem a pillanatot, hogy a kevésbé hangulatos, hidegebb napokra tartalékoljam.
korábban írtuk
Ádám Julcsi: A rózsák tánca lenyűgöz
Friss, üde, vibráló egyéniség, tele alkotóenergiával és vulkánként kitörő erővel. Ádám Julcsi számára a test és a lélek harmóniája elengedhetetlen a mindennapokban. A tánc a létezés egyik formája, a zene pedig egy kapocs, mely összeköti az embereket.
