Még a járvány kezdetén az üzletben vásároltam, egy ismerőssel találkozva ösztönösen közeledtem feléje, hogy hallótávolságból üdvözöljem, mire ő annyi lépést tett hátrafele, ahány lépést én feléje. Megdöbbenek, visszautasítást érzek, de eszembe jut, hogy ő most szabálytisztelő állampolgárként viselkedik, és nem spontán kedves ismerősként. Nem tudott nem fájni.
Szétnézek az üzletben, maszkok mögött riadt, szomorú, gondterhelt szempárokat látok. Olyanok vagyunk, mint a csintalan gyerekek, akiket alaposan leszidtak, s most megszeppenve, megbüntetve sünnyögünk, félelmekkel telve követjük, vagy kerüljük egymást. Nehogy túl közel kerüljünk, mert megint megszidnak. Aztán figyelem az üzletből kilépő embereket, mennyi indulat van abban, ahogy szó szerint letépik magukról a maszkot, s végre levegőhöz jutnak. Düh van mögötte, értelmetlenség érzése, dac.
Temetésen vagyunk, távolban megállunk, szétszóródva a temetőben. Fájdalom van a levegőben, a maszk ki se védi, csak növeli.
Oda kellene menni, megszorítani az ittmaradt társ kezét, megölelni a veszteségben elárvult gyereket, éreztetni fizikailag is, hogy támaszod lehetek ebben a fájdalomban, de nem, nem szabad! Lelketlen, embertelen, kegyetlen ez az állapot.
Szidják a piacra kiszabadult embereket, időseket, akik sokan, az előírt távolságot be nem tartva lakásuk elzárt, idegölő magányából lelki épségük megtartása érdekében keresik az emberek, ismerőseik közelségét. Két néni mellett haladok el, akik gyermekként örülnek egymásnak. Az egyik néni a másiknak a karján lógó kabátjához kap és szorítja, szorítja szorosan:
– Nem puszillak meg, kicsi Gizikém, csak megölelem a ruhádat! Ennyit csak lehet nekünk...
Azt mondják, mindenki hordozhatja, azt mondják, tartsuk a távolságot, ne érintsünk, pusziljunk, öleljünk, ne is találkozzunk, „kesztyűs kézzel” bánjunk egymással, rejtsük maszkok mögé az arcunk.
Vírusveszély volt, van, nem kétlem, de a lelki árát, biztos vagyok benne, nem mértük fel ezeknek a rendelkezéseknek. Belénk ült egy olyan tartózkodás, távolságtartás, ami eddig nem volt.
De hiszem azt, hogy a szeretés vágya erősebb bennünk, mint a félelem béklyója, és leolvadnak lassan arcunkról a maszkok, kezeink idővel elfelejtik a műanyag ridegségét, amikor újra megöleljük egymást.
Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júliusi számában jelent meg.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
