Nem sokaknak adatik meg a lehetőség, hogy a fent említett élményeket átélhessék. Itt vagyunk mi, az a jóval több mint 7 milliárd ember, akik más módon kényszerülünk a sport iránti szenvedélyünknek hódolni. Én például, bár vívhatnék (terméketlen szócsatákat), úszhatnék (a boldogságban), evezhetnék (mélyebb vizekre), ugorhatnék (ki a bőrömből ebben a kánikulában), mégis, inkább biciklire pattanok.
Van valami diadalittasság abban, amikor reggel az ágy és kerékpár hosszú percekig tartó párbaját az utóbbi nyeri, vagy a délutáni hőség elmúltával, a tudatosság és akaraterő erősebbnek bizonyul a fotel kényelménél. Mert
amikor már nyeregben vagyok, a mezők, lankák, emelkedők és ereszkedők nyújtotta adrenalin egyszer csak magával ránt, elkap a flow, s mint a régi magnó a kazetta szalagját, becsíp, beszippant, és nem enged el.
Ilyenkor, nyáron a tücskök ingyenes koncertet adnak nekem, a madarak hangversenyteremmé alakítják a réteket. Beszippantom a frissen szárított széna illatát, sokszor a legjobb gondolataim is két keréken születnek. A friss levegő, a felszabaduló dopamin stimulálják az agyat, aminek eredményeként nagyszerű ötletek pattannak ki az ember fejéből, akárcsak a Zeuszéból Pallasz Athéné.
Persze nem mindig csak móka és kacagás ez a két keréken való egyensúlyozás… De itthon vagyok, ezért valahogy nem zavarnak annyira trágyaszagú falusi útjaink, sem a traktor és kombájn zaja, a bőrömre tapadó por, amit a mellettem elhúzó terepjáró kavar fel. Olykor bizony előfordul, hogy úgy érzem: az utolsó kilégzésemmel, vádlim utolsó feszülésével lököm fel magam a dombtetőre. Ám az elém táruló látvány minden verejtékcseppemért, megemelkedett pulzusomért kárpótol.
Amikor kimelegedett, gyöngyöző bőrömet meglegyinti egy üde szellő, az olyan hűsítő, akár egy jeges, nyári koktél.
Ugyanilyen felüdítő, amikor egy nagyobb méretű jármű, engem megelőzve, egy kis hátszelet generál...
Persze, a sok fáradságért cserébe, jó lenne hallani az út mellett sorakozó szurkolók biztatását, miközben a nevemet skandálják. Felemelő volna látni, ahogy lengetik a lobogót, és bátorítanak, hogy tartsak ki, mert már nincs sok hátra a célszalagig. Ehelyett be kell érnem a tücsökciripeléssel és madárfüttyel, bár kétségkívül, ők sem rossz társaság. Rólam nem írnak az országos és nemzetközi sportújságok, és egyéni csúcsaimat is csak a Strava tartja számon. Na, de nem áhítozom elérhetetlen álmok után, megelégszem az én átlagsebességeimmel, szintkülönbségeimmel, a tekerés közben elém táruló meseszép tájainkkal.
Különben is,
bajnok nemzet vagyunk: nemcsak ők, az olimpikonok, hanem én is, te is. Ugyanis Magyarország – népesség-arányosan – a világ összes országa közül a legtöbb olimpiai aranyérmet szerezte az újkori olimpiák történetében, eddig 180-at.
Kissé kerekítve, minden ötvenötezredik magyar nyakában jelképesen ott lóg egy olimpiai aranyérem. Azért ez elképesztő! Még, ha egy nagy nemzet, egy gazdasági és politikai nagyhatalom valósít meg ilyen eredményeket, akkor is ámulatba ejtő, hát még egy ilyen kis ország! A legsikeresebb sportnemzet címet eddig Finnország tudhatta magáénak. Mindaddig, amíg Milák Kristóf elsőként be nem csapott a célba.
Egyvalami azért nagyon csiklandozza a fantáziámat: felülmúlhatatlan érzés lehet, amikor nemzeti színű lobogónk a fejed felett magasba emelkedik, és gombóccal a torkodban, remegő lábakkal állsz a dobogó legfelső fokán, miközben hallod felcsendülni a Himnuszt...
Jókedvet, bőséget mindenkinek!
Kiemelt képen Gagyi Katinka és a bringája
