A betolakodó

Sok család életében kisebb erejű földrengést okoz a kistestvér születése. Meginognak eddig biztonságos, testreszabott szerepek, pozíciók, hirtelen újra kell építeni önmagunkat, egymáshoz kapcsoló érzés-hídjainkat pedig  több tartóoszloppal kell ellátni.

Sok család életében kisebb erejű földrengést okoz a kistestvér születése. Meginognak eddig biztonságos, testreszabott szerepek, pozíciók, hirtelen újra kell építeni önmagunkat, egymáshoz kapcsoló érzés-hídjainkat pedig  több tartóoszloppal kell ellátni.

{hirdetes}

Gyakran találkozom munkám során olyan szülői viszonyulással, amely azt sugallja a szegény trónfosztott elsőszülöttnek, hogy nem megengedett, nem szabad haragosnak, irigynek, mellőzöttnek, szomorúnak, csalódottnak éreznie magát, uram bocsá’: féltékenynek lennie kistestvérére. Mostanság kevés betolakodó trónkövetelő csöppen be úgy a családba, hogy az őslakos kiskirály ne lenne szakkönyvízűen felkészítve a jövevény érkezésére. És ez így van jól.

Legjobb esetben a trónfosztott, vérmérsékletének függvényében, kinyilvánítja a megváltozott helyzettel kapcsolatos ellenérzéseit is, például: vigyük vissza, ez nem is tud játszani velem, csúnya, engem már nem is szerettek, vele többet foglalkoztok, az az én kiskádam volt, uuutálom! Legjobb esetben mindettől apuka, anyuka nem esik kétségbe, nem kérdőjelezi meg alapjaiban szülői alkalmasságát, hanem, mint a bölcs tölgyfa szelíd, de mélyről gyökerező nyugalmával, várja a szélvihar elvonulását, fodros levelű ágkarjaival keretet ad a tomboló erőknek.

Ez a legjobb forgatókönyv, szerintem, még ha nagyon kiszámíthatatlannak, ijesztőnek is tűnik, mert így hiteles. Előfordul sokszor a másik szcenárió, amelyben a cuki kistesót már első perctől imádja a nagy, állandóan puszilgatja, ölelgeti, igaz, a fogas puszi nyoma még napokig látszik, de hát ez is a nagy szeretettől van, alig tudja visszafogni magát ebben a tomboló örömében. Féltékeny?! Egy percig sem volt, egyszerűen rajong érte! Csak nem értjük, hogy az utóbbi időben (4–5 hónap a kicsi születése után) miért… És itt következnek a tünetek egyéni variációi, kezdve a heveny kétoldali óvodaundortól az ágybavizelésen át a tikkekig.

Hirdetés

Ilyenkor egy képzeletbeli játékra hívom a szülőket. Kedves anyuka (a címzett lehet apuka is), képzelje el azt a gyönyörű napot, amikor a kedves párja hazaérkezik karján egy szőke/barna/vörös bombázóval, aki önnél minimum 10 évvel fiatalabb, csúnyán ránctalan (természetesen csak ön szerint), és az örömtől és meghatódottságtól csillogó szemekkel, rajongása leplezhetetlenségével el-elcsukló hangon közli önnel, hogy ő itt Ludmilla, az új családtag, vele lesz teljes a család. (Ha apuka a címzett, akkor anyuka egy ugyanilyen verőfényes délutánon a kockahasú Adoniszt próbálja legyúrni apuka torkán). Természetesen önt még mindig szereti, pont annyira, mint Ludmillát, csak ő még fiatal, zsenge és legfőképpen új ezen a terepen, tehát elvárja, hogy ön törődjön vele, vegye szárnyai alá,  legyenek szívbéli, önzetlen, jó barátnők, ossza meg vele kedvenc parfümjét, sminkkészletét, és persze mindenekfelett szeresse, mint jó családtaghoz illik. Semmi esetre se haragudjon rá, ne legyen szomorú, nincs miért, ne legyen féltékeny, se irigy, az nagyon csúnya dolog! Ne érezze, hogy legszívesebben kikaparná a szemét, nehogy megtegye! Elvégre mi jól nevelt család vagyunk.

Hát, filmezni kellene a szülők arcát, miközben kéjes részletességgel ecsetelem ezt az idilli pillanatot, hogy borul el a címzett arca, és támad fel benne az az érzés, amit gyerekénél letilt.

A felpiszkált indulatoktól terhes csend után aztán közelebb kúszik hozzá az az érzéskáosz, amelyet egy nagyobbik gyerek érezhet a kistestvér születésekor, amelyben egyszerre van jelen az örömteli várakozás, a harag, kitaszítottság, irigység, a nagyok zsigeri fölénye, és kicsit később, a pajkos bajtársiasság, egy eltéphetetlen véd- és dacszövetség.