Miután összeraktuk a laptervet erre a témára, pár nap alatt több olyan férfival találkoztam, aki valamiért éppen nyűgös volt, és ő maga jelezte: bocs, ma kicsit hisztis vagyok. Lehet, hogy csak azért tűnt fel, mert foglalkoztatott a téma, de szimpatikus volt a belátás.
Amikor úgy döntöttünk, hogy a hisztiről írunk, nézeteltérésekbe ütköztünk a szerkesztőségen belül és a szerzőinkkel is. Sokan ódzkodnak a témától, mintha ez valamiféle megbélyegzés lenne. Mi nem így tekintünk rá, a megfelelő iróniával, önkritikával és humorral szerettünk volna a témához közelíteni. Nem hiszem, hogy szőnyeg alá söpörve láthatatlanná tehetünk jelenségeket, tabusítunk, hogy például jobb színben tüntessük fel magunkat. Ahogy a férfiak is belátják – időnként –, hogy ők is hisztisek, miért ne tennénk meg ezt mi magunk is, főleg hogy sokszor egymás közt is lazán rámondjuk egy harmadik félre, hogy elég hisztis a csaj.
Egy sor szempont szerint néztünk rá a jelenségre, kultúr- és pszichológiatörténeti háttérből merítkezve, biológiai összefüggésekben keresve a választ, no meg jó néhány interjúalanyunktól is megkérdeztük, hogy mi hozza ki a sodrából.
S hogy valójában az elsárkányosodó pillanatainkban tényleg hisztisek vagyunk-e? Nekem sokszor úgy tűnik, hogy nincs a helyén kezelve a fogalom, s itt is érvényesül a kettős mérce. Számos vállalkozóknak szervezett találkozón vettem részt, ahol gyakran felmerült problémafelvetésként a nők és férfiak közötti különbség a vezetésben. Amit sokaknál megfigyeltem, az a vezetői stílusra adott megbélyegzés. Ha egy nő rendreutasító, egy konfliktushelyzetben kitör belőle a sárkány, máris hisztisnek titulálják, megjegyzik gúnyosan, hogy elgurult a gyógyszere, míg hasonló attitűd mellett a férfit önérvényesítő, erős, határozott egyéniségnek kiáltják ki.
A szerző
Magamon sokszor tapasztaltam, hogy amikor hisztis pillanataim vannak, amögött mindig van valami lelki egyensúlyvesztés, egy megoldatlan probléma. Olyankor, ha lehetőségem van rá, kerülöm másokkal a kontaktust, mert ismerve a sárkányomat elég nagy tüzet okád.
Nehéz megtanulni, hogy megadjuk egymásnak azt a 20–30 percet, amíg egy dühös, „hisztis” ember lecsillapodik, sőt, legtöbbször tovább szítjuk a tüzet, mert reagálnunk kell.
Mostanában történt, hogy a kertet rendezgettük a fiammal. Ő olyan alaposabb fajta, jól megvizsgálja, körüljárja a problémát, míg én már hármat fordítanék a dolgon. Konkrétan a napernyő elhelyezésével bajlódtunk, közben láttam, hogy elveszíti a türelmét. Én a tipikus, igazán hatékony módszerrel élve beszólogattam, hogy fordítsd jobbra, balra, add már ide, eddig már háromszor összeraktam volna stb. Szóval, kedves kis szóváltásba keveredtünk, s az egészet még megfejeltem azzal, hogy milyen hisztis vagy ma. Természetesen otthagyott, hogy csináljam úgy, ahogy akarom. Nagyjából fél óra múlva jött vissza, azzal a megjegyzéssel, hogy ma tényleg kicsit hisztis, s mint a későbbi beszélgetésünkből kiderült, az egyetemi dolgai miatt stresszesebb időszaka volt.
Sok hasonlót csinálunk a mindennapokban, ami nem biztos, hogy elkerülhető, viszont ha kiengedtük a sárkányunkat, később ajánlott a tüzet is eloltani.
Fotó: pixabay.com
