ARCHÍV Apád előtt ne vetkőzz

Ritka, de létezik olyan könyv, amit egyszerre szeret és utál az ember. Az ilyen típusú művek olyan témákat dolgoznak fel, amiket nem lehet úgy olvasni, hogy nem éled bele magad, nem képzeled magad a szereplők helyébe, nincs róla véleményed, nem tudsz valamilyen kapcsolatot találni vele. Péterfy-Novák Éva legújabb regénye ebbe a kategóriába tartozik. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin szeptemberi számában jelent meg.)

Egyszerre szerettem és utáltam, alig vártam, hogy túl legyek rajta, hogy ne kelljen több szörnyűséget, borzalmat olvasnom, ezért két lélegzetvétellel el is olvastam, ugyanakkor letaglózott, hogy ennyire őszintén is lehet erről a témáról írni. Persze olvastam az első könyvét, az Egyasszonyt, amely szintén hasonló érzéseket váltott ki belőlem, tehát számítottam rá, hogy az Apád előtt ne vetkőzz sem lesz kevésbé megrázó. Mégis.

Nem kerülgetem tovább a forró kását: a családon belüli erőszakról van szó, gyermekek megrontásáról, méghozzá gyomorforgató részletességgel. Tény és való, fizikai tüneteket is produkált az olvasása, konkrétan hányingerem lett közben, mégsem tudtam letenni. Nem, nem és nem. Erről tudni kell akkor is, ha kényelmetlen, akkor is, ha fáj, ha borzalmas. Mindenkinek tudnia kell róla, kötelező olvasmányként írnám elő az összes felnőtt embernek, de akár már felső tagozatos diákoknak is.

Mert megtörténik, mert valós, mert nem lehet elhallgatni, elnézni, hisz életeket tesz tönkre az erőszak. Ez a könyv pedig azt is szemléletesen bemutatja, hogy egész generációkat dönt romba.

Amikor az ötéves Eszternek azt mondja az édesanyja, hogy ne engedje közel magához az édesapját, akkor a kislány elveszti a bizalmát az apukájával szemben, és már csak a nagytatájában bízik. Az egyetlen emberben, akiben nem szabadna. Megtörténik az, ami minden anya rémálma, mégsem veszi észre a család. Ez az egyik legszörnyűbb az egészben, és tudjuk, hogy ez mai napig így történik, a legtöbb esetben észrevétlenül zajlik az emberek szeme előtt.

Hogy hogyan lesz szörnyeteg egy emberből, aki odáig jut, hogy a saját unokáját kívánja meg, hogy hogyan „öröklődik ez a hajlam” generációról generációra, hogy milyen tünetei lehetnek, mire kellene jobban odafigyelni a szülőnek, ezekre így-úgy mind választ találunk a regényben, amelyben a szerző nem is ítélkezik, és nem is ad feloldozást a bűnösnek. Tudom, sokan félnek az ilyen és ehhez hasonló témájú könyvek elolvasásától, mégis ajánlom, vágjanak bátran bele, mert megéri akkor is, ha utána napokig kóvályogni kell tőle, és keresni a fogódzókat a világhoz.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock