Új év, új élet?

Új év, új élet – ezt mondta nekem egy kedves ismerősöm a napokban. Tömör fogalmazás, elgondolkodtatott. Az új év ugyebár adott, de az, hogy ez új életet jelent-e, már nem. Nem is biztos, hogy mindig feltétlenül az újra, a másra kell gondolnunk, főleg akkor, ha elégedettek vagyunk azzal, ahogyan telt a tavalyi év, és csupán azt szeretnénk megerősíteni, fenntartani és továbbvinni, ahogyan éltünk 2019-ben. De mi van, ha vágyunk valami másra? Ha hiányérzetekkel búcsúztattuk az óévet?

Ez a határvonal, amit fénnyel, zajjal, pezsgővel és koccintással, netán himnusszal jelölünk meg, egy mesterséges konstrukció. Bevallom, nekem általában tavasszal kezdődik az új év, ha a belső hangokra, lelkem, testem állapotára figyelek. Mégis van valamiféle hatása annak, hogy már más évszámot írunk, ismét egy év első hónapjának első napjaiban járunk.

És abban is egyre biztosabb vagyok, hogy az óesztendő utolsó heteinek képe akár látlelet is lehet arról, hogy hogyan élünk, itt és most, a tízes évekből a húszas évekbe átfordulva.

Hogyan éltük meg (vagy túl) a karácsonyt? Mit kezdtünk az ünnepnapokkal, a szabadsággal? Hogyan, kivel, kikkel töltöttünk minőségi időt? És magunkkal mennyit? Sikerült-e figyelni saját belső hangunkra? Legalább annyira, hogy felismerjük a saját igényeinket, vágyainkat, szükségleteinket arról, hogy nekünk hogyan, kivel, kikkel, hol lenne jó ünnepelni, pihenni, feltöltődni és újra belevágni. Mennyire tudtuk lehámozni a szokásokat, az elvárásokat, a „kelleket”, mennyire tudtuk megállítani a mókuskereket (amely ilyenkor sokaknál óriási fordulatszámmal pörög, mert így szoktuk, mert tavaly is így volt, mert ezt várják el a rokonok, a barátok, mert ezt csinálja – majdnem – mindenki körülöttünk), hogy esetleg egy félórára megállhassunk, és befelé figyeljünk: mit súg a lelkünk? Hogy van?

Kimerült és kiégett, elege van már a pörgésből, a vendégségekből, a takarításból, a főzésből, sütésből, vásárlásból? Elfáradt az egész éves teljesítésben, csendre, nyugalomra, simogatásra, intimitásra vágyna inkább? Örömöt okoz-e a sok találkozás, vagy már egy kicsit sok? Feltölti-e a jövés-menés, netán a tévé előtt ücsörgés, a barátokkal szervezett közös program, a semmittevés, vagy inkább keserűséget, hiányérzetet, aztán meg elégedetlenséget okoz? 

Mertünk-e, tudtunk-e egyszer is magunk lenni ebben az időszakban? Képesek voltunk-e kimondani és megtenni azt, amire nekünk, saját magunknak valóban igénye volt?

Ha igen, jó úton járunk. Ha nem, akkor az új év, új élet lehetne éppen ez: elengedni, ami nem a miénk, csak úgy tesszük, mert azt gondoljuk, hogy így kell, elengedni azokat, akik csak energiát visznek, de nem hoznak cserébe semmit, elengedni a tehetetlenséget, a megalkuvást, a rosszul értelmezett önfeláldozást. És rátalálni magunkra. Arra, ami minket újjávarázsol, felfrissít, megihlet, megnyugtat. Rátalálni és megtartani azokat, akik szeretnek, elfogadnak úgy, ahogyan éppen vagyunk. Rátalálni a nemet mondás képességére, a határok meghúzásának lehetőségére, mert elhisszük: az igazi kapcsolatokba ez is belefér, mert az az igazi kapcsolat, ahol az összes fél igénye elfér. És mert tudjuk: ha mi jól vagyunk, körülöttünk is jobb lesz mindenkinek.

Kiemelt kép: Shutterstock