„Van egy újságírói és egy magyartanári meg pedagógia szakos diplomám, ami nem feltétlenül indokolt a kamionozáshoz. Elég régi vágyam volt: már a középiskolás osztálytársaimnak is sokat hangoztattam, hogy én egyszer kamionos leszek, de nem gondoltam, hogy ilyen öregen” – kezdi Zsuzsi. Dehogy vagy öreg! – mondom. „Nem úgy, hanem ehhez…” Harminckilenc éves.
Ahhoz, hogy valaki kamiont vezessen, sok vizsgát kell sikeresen letennie, ráadásul Romániában sokkal hosszabb és bonyolultabb a folyamat, mint más országokban. Hogy nőként nehezebb-e? Talán a műszaki részletek bonyolultabbak a professzionális sofőrvizsgán (románul: atestat) – vallja be –, és haszontalannak is tűnik, hiszen a sofőr gyakorlatilag nem is nyúlhat hozzá az autóhoz, még egy kerékcsere erejéig sem. Az édesapja is kamionozott, nagyon sokszor vitte magával, bár azóta gyakran mondogatja: ehhez nem kell egyetemet végezni, fiam.
A hosszas folyamat ellenére belevágtak, mert egyvalamit biztosan tudtak: olyan munkát nem akarnak vállalni, ahol valaki folyton ellenőrizgeti, lesi őket. Más kellett, mint az eperszedés, a céljaik eléréséhez.
Amitől Nő vagyok
A kamionvezetés nem férfiúi privilégium, egyszerűen csak férfias szakma, és ennek több oka van. Egyik a higiénia. Zsuzsiék Németországban dolgoztak, ahol egy zuhanyozás átlagosan 3 euróba került, a mosdóhasználatért 50–70 centet kellett fizetni, benzinkúttól függően. Persze nem állhattak meg félóránként zuhanyozni, akkor sem, ha 48 fok volt, és napközben a kukoricás sem rejt el… Másik: az ingerek, amelyektől nőnek érzed magad.
„Nem tudom, más hogyan érez, de nekem igényem van kultúrára, arra is, hogy főzhessek egy jót, hogy melegséget adjak. Ehhez energia kell. Nyáron, napközben négy óránál többet nem igazán tudsz pihenni, mert az állóklíma ellenére is meleg van, az éjszakai alvást pedig amúgy sem pótolja. Ha huzamosabb ideig így működsz, már nincs energiád például olvasni valamit.” Főzni csak hétvégén tudott, többfélét, így azt felosztva ették néhány napig. Ezt váltotta fel időnként egy-egy német kifőzde, ami – el tudják képzelni – nem volt egy nagy kulináris élmény. Harmadik okként a felelősséget említi. „Télen Németország északi részén dolgoztunk, és előfordult, hogy az autópálya mindkét irányban le volt zárva: tizenkilométereken keresztül kamionok álltak mindhárom sávban a havazás miatt.
Persze nekem könnyebb volt, mert a férjem odatette magát. Én biztos félreálltam volna, mert ez lelkileg erősen megterhelő egy nő számára.
Eszméletlen felelősség hárul rád, mert nem hibázhatsz: nem mehetsz át egy picit a másik sávra, nem csúszhatsz meg, mert anyagi károkat okozhatsz, vagy ne adj’ isten, halált is. Ekkora felelősséget sem a 21. században, sem soha nem kell egy nő a vállára vegyen.”
Nő és férfi a kamionon
Személyiség kérdése a teherbírás? Zsuzsi azt vallja, hogy a férfiak genetikailag arra vannak kódolva, hogy megoldják a problémákat. „Nagy tisztelettel vagyok a férjem iránt, mert bármi történt – amikor én már rég feladtam volna –, neki csak egy helyzet volt, amit meg kellett oldani. Ő nem várta, hogy majd magától kialakul, majd jön valaki, aki segít, hanem megoldotta, legjobb tudása szerint. Szerintem egy nőnek a legfontosabb szerepe a család összetartása, az otthon melegének a megteremtése, az, amiért érdemes egy férjnek hazamenni, nem az, hogy ilyen szinteken valósítsa meg önmagát. Én ebben a kérdésben nagyon konzervatív vagyok, de sok nőt ismerek, akinek ez nem prioritás, és szeret egyenrangú lenni a férfiakkal.”
Mielőtt volán mögé ült, egy ideig irányítóként dolgozott egy kamionoscégnél. Látott nőket, akik egyedül járták Európát, rakodtak, ponyváztak, lábazták a konténereket, egyedül oldottak meg minden problémát. „Ügyesek voltak, de az úton való kallódás nagyon kemény egy nő számára.
Tudod, olyanok lettek, mintha félig férfiak lennének (a szó jó értelmében, mert nem szeretnék senkit megsérteni ezzel): a kinézetük, a mozgásuk, a beszédük… Kicsit agresszívvé váltak, mintha minden gesztusukkal védekeznének. Magamon is észrevettem, hogy kamionozás után, ha valaki például rám dudál, simán elküldöm melegebb éghajlatra. Ennek a munkának van egy ilyen hozadéka, valahogy keményebbnek érzed magad.” Szóval, hogy függ-e attól a teherbírás, hogy valakinek milyen a személyisége? „Valami mindenképpen másképp kódolt egy nőben, ha vonzódik a kamionokhoz, gondolom. Mert normális nő normális méretű autókhoz vonzódik leginkább. Aki meg ilyenfajta »vad« dolgokhoz vonzódik, annak valószínűleg a teherbírása is más. A kamionozás pedig – főképp az elején – nagyon nehéz meló.
Rengeteg bizonytalansággal jár, izgatottsággal, félelemmel. És aki ezeken nem megy keresztül, akár férfi, akár nő, az maximum nem mondja el, hogy mennyit izzadt a tenyere egy-egy szűkebb utcában.
Tehát a teherbírás leginkább lelki, mert a fizikai megterhelés szinte felüdülés ez után. Dolgozni kell, helytállni, ahogy minden más munkahelyen is. Igyekezni tisztességesen elvégezni a fuvarfeladatot.”
Öt négyzetméteren a férjeddel
Adott egy öt négyzetméteres fülke, 24 órából 24 együtt, öt hónapon át. Hogy maradsz meg nőnek, miközben ugyanazt a munkát végzitek? Hiába lett volna nála magas sarkú cipő, nem tudta volna felhúzni. Annak örült, ha találtak egy árnyékos parkolót… Mi történik ilyen helyzetben a hagyományos női-férfi szerepekkel? Ki viseli a terheket, ki mos, ki főz, ki takarít? „Ami az autó külső rendben tartását illette, a férjem választotta feladatául: ablakok, tükrök, ami szükséges a jó vezetési feltételek megteremtéséhez.
A benti dolgokat én csináltam, ahogy itthon is: a ház az enyém, az udvar az övé.” Szombatonként jártak mosni, bevásárolni, úgy osztották el a vezetési programot, hogy a „házimunka” előtt Zsuzsi pihenni tudjon. Egyszerűnek tűnik, de törekedni kellett arra, hogy öt hónap folyamatos együttlét alatt is mindig találjanak valamit, amitől megmaradnak egymás számára érdekesnek, vonzónak. „Nehéz” – vallja be.
Csak együtt érdemes
Hogy egymás nélkül menjenek? Soha nem merült fel. „Hatalmas segítség volt, hogy a fizikai megerőltetést igénylő feladatok egészét az uram vállalta. Túl sok olyan családot láttunk, ahol apuka kamionozik, anyuka otthon van a gyermekekkel – és ez nem család.
Mi úgy gondoljuk, hogy a család attól család, hogy együtt van. Főleg, ha gyerek van”
– és itt összemosolygunk, mert amit mindeddig nem árultam el Önnek, kedves Olvasó, hogy Zsuzsiék idén télen azon kapták magukat, hogy kisbabát várnak. „Nem is én vettem észre, hanem a férjem: lassan vezettem, és mindenen aggódtam” – meséli. Rögtön felmerül a kérdés: mit szólt ehhez a család. Nem érezték, hogy veszélybe sodorják a kisbabájukat? „Így, hogy korban előrehaladott vagyok, volt egy kis félelmem, de mielőtt visszamentünk, az itthoni nőgyógyász biztosított róla, hogy minden rendben van. Németországban találtam egy magyar nőgyógyászt, bejelentkeztem, megcsinálták a mutterpassomat, és abba vezették a vizsgálati eredményeket – enélkül nem is tudtunk volna maradni. Rendszeresen jártam különféle vizsgálatokra: ultrahang, vérvétel, vérnyomásmérés, genetikai tesztek stb. Én nem gondoltam, hogy aggódó várandós leszek, és nem is hiszem, hogy túlaggódtam volna, de valamennyit hozott magával az állapot: ahogyan eltelt három hét az utolsó vizsgálat után, már tiszta görcs voltam, hogy minden rendben van-e. Jó szakmája van a férjemnek is, ha nem tudtunk volna maradni, itthon kezdtünk volna dolgozni, de hálás vagyok, hogy nem volt semmi baj, minden szép csendben történt a hasamban.” A főnök, akiről csak szuperlatívuszokban beszél Zsuzsi, nem kérte, hogy maradjanak: az ő döntésük volt, hogy meddig csinálják.
„Megbolondultatok?” Az aggódás
Ahogy valakiről kiderül, hogy kisbabát vár, az egész család elkezd „gondoskodni”: gyakrabban telefonálnak, gyerekruhákat gyűjtögetnek, és nem szűnnek meg azon aggódni, hogy elég vitamint szed-e a kismama, hogy van-e magyarázat a lábdagadásra, és nem keményszik-e a hasa. Több ezer kilométerről „gondoskodni” azonban nem olyan egyszerű. „A döntésünk megosztó volt, de mindenki tiszteletben tartotta. Volt rá alkalom, hogy megpróbált a rokonság beleszólni, de annyira nem volt nagy a nyomás, hogy befolyásoljon.
Édesapám, aki azokban az időkben kamionozott, amikor közel sem volt ekkora forgalom, szerintem büszke volt rám, de azért csendben baromi sokat aggódott. Anyukámmal mindennap telefonon beszéltünk,
nagyon jó cimbim, fontos volt hallani, és tényleg sokat segített, ha kicsit nyomibb kedvem volt éppen.”
Az aggódás persze nem alaptalan, de Zsuzsi sosem terhelte a környezetét a látottakkal, a rengeteg közúti balesettel. „Amikor közelről látsz 4-5 letakart embert az úttesten, nyomot hagy. Hamar rájössz, mennyire értelmetlen a sietés és az a sok minden, ami miatt a bajok történnek. Ezekről nem meséltem, mert tudtam, hogy őket is aggasztaná.”
Mi változtat meg? Kamion vs. anyaság
Amióta ismerem, Zsuzsi vezet. Sőt! Már azelőtt vezetett, hogy ismertem volna, és pont úgy tette, ahogyan mindnyájan szeretnénk: „nem szőke nősen”. Hogyan alakul ez át, ha a nő gyermeket vár? „Mivel édesanya leszek, lassúbb lett egy kicsit minden: észrevétlenül, ösztönből. Húsz éve vezetek, sokat, nem gondolom, hogy valamiért bugyutának éreztem volna magam. A statisztikák szerint Németországon naponta százezer kamion halad át. Nagyon meg lehet utálni a kisautósokat.
A németek például inkább az életüket kockáztatják, mint hogy felrúgjanak egy betanult szabályt. Sokszor haladnak indokolatlanul a kamionok mellett, akkor is, ha útjavítások miatt szűkülnek a sávok, vagy beállnak eléd, és lassítanak, hogy bosszantsanak.” Mindketten lehiggadtak. Zsuzsi férje szeret vezetni, dinamikus sofőr, tudják: olyan sportos, nem mások után, hanem mások előtt szeretett menni, ezt tartja biztonságosnak. De amióta hazajöttek, ő is sokkal megfontoltabb, értelmetlennek tartja a sietést, mert ha száz kilométeren 5–7 percet nyersz (90km/h vs. 85 km/h), minek rohanni. Ami kifejezetten dühítő – mondja Zsuzsi –, ha olyan emberek ülnek volán mögé, akik nem tudnak vezetni. Itthon a tudatlanságból és elővigyázatlanságból eredő vakmerőség gyakoribb, de Németországban óriási büntetések vannak, és a rendőri figyelem, jelenlét is sokkal szembetűnőbb: mindent látnak, mindenhol ott vannak.
A mérleg
Nehéz csak pozitív vagy csak negatív következtetéseket levonni, hiszen minden tapasztalat kicsit ebbe is, abba is besorolható. Zsuzsi szerint nőként legkésőbb 25 éves korban érdemes kipróbálni a kamionozást: legyen már a sofőrnek egy kis tapasztalata, de korából fakadóan legyen rugalmasabb. Ami negatív is lehetne, hogy a kamionozás nem a legbiztonságosabb szakma, pozitívuma mégis, hogy megedzi az embert. Ők Németországban biztonságban érezték magukat, de más országokban talán más lenne a helyzet. Másrészről az összezártságot említi: bármilyen szakmában nehéz együtt dolgozni a házastársunkkal, de ha ez egy öt négyzetméteres kamionfülke, ahol együtt vagytok hónapokon át, még bonyolultabbnak tűnik.
„Lehet ezt szerencsének nevezni, de talán inkább jó érzelmi intelligenciának, hogy bennünket nem megrontott, hanem megerősített a közös munka.
Mivel minden helyzetben egymásra voltunk utalva, erősen elmélyítette a kapcsolatunkat, és összefont. Visszagondolva is csak hálát, tiszteletet és nagyon nagy szeretetet érzek a férjem iránt, ahogy ránk vigyázott a közös munka alatt.”
