Simó Jenő szerszámgéplakatos, ötvenhét éves, nős, három gyerek apja. Nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik, nem kártyázik, egyéb káros szenvedélye sincs, legalábbis szűkebb és tágabb környezete nem tud róla, beleértve a szomszéd Sárika nénit is, aki pedig Columbo nyomozót megszégyenítő hozzáértéssel és kitartással igyekszik mindenkiről mindent felderíteni. Szóval még ő sem tud egyetlen makulát sem felmutatni Simó Jenő életében. Példás családapa, aki látástól vakulásig a családjáért hajt a szerszámgéplakatos-műhelyben, szinte elhanyagolható bérezésért, az év dolgozója kitüntetés boldog várományosa. Igaz, ez a kitüntetés nem jár anyagi előnyökkel, de hát Simó Jenőnek a piszkos anyagiak amúgy sem jelentenek erkölcsi elégtételt.
Simó Jenő a későbbiekben soha nem tudott visszaemlékezni, hogy mikor született meg fejében a gondolat, hogy útlevelet kérvényez. Nyilvánvalóan más közönséges halandó életében ez nem egy korszakalkotó döntés, de Simó Jenő szerszámgéplakatoséban igenis fontos, hiszen az elmúlt ötvenhét év alatt jószerével a városka határát sem igen hagyta el, illetve a megyeszékhelyen járt már kétszer valamilyen hivatalos ügyben, ezt a két kiruccanást azóta is a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel említi a rokonság. A család teljes mellszélességgel támogatta ezt az ötletét, még véletlenül sem jutott volna senkinek eszébe megkérdőjelezni ennek az indokoltságát és megkérdezni, hogy ugyan minek az neked, apuska, hiszen az elmúlt ötvenhét évben egyszer sem mentél negyvenhét kilométeres körzeten túl. Igenis adja be apuska az útlevélre a kérvényt, váltsa ki, sohase lehessen tudni...
És Simó Jenő ötvenhét útlevéltelen év után beadta a kérelmét az útlevélre. A család ujjongott, a barátok a vállát veregették, és elismerően bólogattak, mintha Simó Jenő eddigi élete legeslegjobb döntését hozta volna meg. Ezzel olyan elismerést váltott ki környezetéből, mintha legalábbis egy NASA-űrutazásra szerződött volna.
Egy csütörtöki napon reggel nyolc óra előtt tíz perccel ott toporgott az útlevélosztály ablaka előtt, kezében a szükséges iratokkal, nyitásra várva, hogy beadhassa a kérelmét. Simó Jenő később határozottan úgy emlékezett vissza, és akár esküdni is mert volna a felesége életére, hogy a hivatalos személy, egy ötven körüli nő, miközben nagyon kedvesen elvette a papírokat, cinkosan rákacsintott a bal, igen, a bal szemével.
A következő két hét Simó Jenő életének talán legszebb időszaka volt. Ehhez fogható csodálatos várakozás még a gyerekek érkezését előzte meg, de az már az idő homályába veszett. Meg a harminchét év előtti első randevú előtt érzett még ehhez hasonló izgatott várakozást, de talán még az sem volt a mostanihoz fogható. Útlevele lesz neki is, mint bármelyik világpolgárnak, és igenis el fog menni először Magyarországra, oda egész életében vágyott, aztán meg ki tudja, messzibb, valahova „Honolulura vagy hová, Hávájra”, vagy ahova kedve tartja. A föld felett járt néhány centiméterrel, és földöntúli boldogság járta át minden porcikáját, ha az útlevelére gondolt.
Eljött a nagy nap. Hajnalban felkelt, megborotválkozott, még egy kis parfümöt is magára pacsmagolt az asszonyéból. Aznapra szabad napot kért a mestertől, aki természetesen szó nélkül elengedte egy ilyen jelentős esemény miatt, és teljes körű támogatásáról biztosította.
Aztán Simó Jenő elindult az útlevélosztályra, hogy átvegye vadonatúj útlevelét. A hivatalos személy, ugyanaz az ötven körüli nő, aki a bal szemével kacsintott Simó Jenőnek a papírok leadásánál, olyan ünnepélyesen nyújtotta át az útlevelet, mintha legalábbis a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét adományozná neki, ő pedig legalább olyan büszkén és boldogan vette át. És most is kacsintott a nő, csak most a jobb szemével.
Simó Jenő kilépett az épületből, kezében a csodálatos bordó, bőrkötésű útlevéllel. A tavaszi napfény megcsillant az aranyozott betűkön és az ország címerén. Lélegzetét visszafojtva húzta végig reszkető ujjait a PAȘAPORT feliraton, orrához emelve mélyen beszívta a friss nyomdafesték és a papír illatát, majd kinyitotta az útlevelet.
Ekkor hirtelen nagyot fordult vele a világ: az útlevélben a következő név szerepelt: Simó Senő.
A következő két hétre később úgy emlékezett vissza, mint élete egyik legnehezebb, vívódásokkal terhes időszakára. A munkatársai ordenáré vicceit és háta mögötti röhincséléseit még csak-csak túlélte volna, de őjenősége nem bírta elviselni a merényletet: még hogy Senő, ő, akinek történelmi nevéről már Jókai is többkötetes regényt írt, amit ő is elolvasott. Igaz, nagyjából erre korlátozódik irodalmi műveltsége, na de akkor is! Az egyik legősibb magyar névvel megtenni ezt a csúfságot, hiszen már a honfoglalás korában létezett ez a név, s hát még a jelentése: tanácsadó, bizalmas, sőt miniszter. S ezt a nevet Senősítették!
A család hiába vigasztalta, hogy sebaj, apuska, hiszen senki sem törődik vele majd a határnál, hogy te Jenő vagy, vagy Senő. Mintha személyiségétől fosztották volna meg. Visszatérő álma lett, hogy vonaton utazik, amikor egy fegyveres határőr leszállítja az utasokat, sorba állítja, majd elordítja, hogy a Jenő nevűek lépjenek előre, és amikor ő is előre akar lépni, akkor az őr a szeme közé célzott puskával ráordít: maga hova jön? Egyre búskomorabb lett, csak ténfergett a házban, a felesége egy idő után komolyan aggódni kezdett érte.
Aztán két hét múlva, szintén egy csütörtöki napon, reggel nyolc óra előtt tíz perccel ismét ott toporgott az útlevélosztályon. Az ötven körüli nő most nem mosolygott, nem is kacsintott sem a jobb, sem pedig a bal szemével, hanem szemöldökét összevonva hallgatta Simó Jenő panaszát, és sehogy sem értette, hogy miért kell egy ilyen pici kis tévedésből ekkora ügyet csinálni. Miután Simó Jenő sírós hangon elmagyarázta, hogy neki milyen fontos a neve, és szeretné kijavíttatni, dühösen kikapta kezéből az útlevelet, és becsapta orra előtt az ablakot: „Jöjjön vissza két hét múlva!”
Úgy vánszorgott ki a hivatalból, mint akit leforráztak. Hogy a jogos kérelme miatt így bánjanak vele, még hogy nem fontos, hogy Jenő vagy Senő!
De amire eltelt a két hét, elmúlt a sérelme is, boldogan ment, mit ment, repült ismét az útleveléért. Még szép, hogy kijavíttatja, nem lesz élete végéig Simó Senő:!
Simó Jenő kilépett az épületből, kezében a csodálatos bordó, bőrkötésű útlevéllel. A tavaszi napfény megcsillant az aranyozott betűkön és az ország címerén. Lélegzetét visszafojtva végighúzta reszkető ujjait a PAȘAPORT feliraton, orrához emelve mélyen beszívta a friss nyomdafesték és a papír illatát, majd kinyitotta az útlevelet. Az útlevélben a következő név szerepelt: Jimó Senő.
A valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve.
Kiemelt kép: Shutterstock
Ne maradj le a Nőileg Mikulásának ajándékáról! Ha december 3-áig előfizetsz magazinunkra, ingyenes bevásárlást nyerhetsz.
