Alkotónak hívja magát. Akkor is az, ha közösségi teret kreál vagy ha kocsmát vezet. Egyébként meg szobrász, képzőművész. Szénaszobrai világszerte ismertek. Most bárki megnézheti a csodás alkotásokat, aki Kolozsvár mellett, Magyarfenesen jár az általa létesített Arkhai Szoborparkban, amely egyben a művész otthona, a TIFF vetítések egyik helyszíne és sok közösségi esemény színhelye.
Azt mondták, Bartha Ernő zárkózott és nem feltétlenül barátságos. Őszinte volt, rendkívül nyitott.
A világ úgy, ahogy én szeretem
– Bármihez nyúlsz, legyen az intézmény, közösségi tér vagy kocsma, előbb-utóbb népszerű lesz. Elég, ha a Music Pub-ra gondolunk, amely a mai negyvenesek reprezentatív kocsmája volt Kolozsváron, vagy erre a különleges helyre, ahol most ülünk.
– Én át szoktam alakítani a világot olyanra, ahogy én szeretem. Azért kerültem ide. Amikor láttam, hogy a város (Kolozsvár) beszűkül, már nem tetszik az architektúrája, a hangulata, eldöntöttem, hogy kialakítok egy világot, ahol úgy élhetek, ahogy szeretek: a fogyasztói társadalomtól távol, szabadon. Ez a szabadság gyerekkorom óta kísér: a Törökvágáson (Kolozsvár egyik része - szerk. megj.) nőttem fel, egy hatalmas kertben, amely az én birodalmam volt. A szoborparkból sem közösségi helyet akartam, hanem egy otthont. Aztán amikor láttam, hogyan alakul és mennyi mindenkit érdekel, rájöttem: meg kell osztanom másokkal is, hogy az öröm legyen még nagyobb. Most már nem csak az enyém, hanem mindannyiunké. Fejleszteném, de ahhoz egy bank kellene ránk omoljon, mert önerőből képtelenség. Mára már csak művészetből élek, nincsenek üzleteim, mert azokat a szálakat nagyon rég elvágtam.
Ez volt a legbátrabb cselekedetem, amire nagyon büszke vagyok, hogy abból a világból, amelyben nem voltak anyagi gondok, elmentem és letisztulttá tettem az életemet.
Music Pub és Escorial – vodka mellé kultúra
– Alkotó ember voltál aközben is, míg Kolozsvár jól működő kocsmáját vezetted. Hát mi nem tetszett?
– Hahaha! Egyszerűsíteni akartam, és csak az alkotásnak élni. Bár hatékony voltam, hatékonyabb, mint most – a park rendben tartása és a rendezvények szervezése nagyon leszívja az energiámat –, de akkortájt telítődtem mindennel.
Az üzleteim valahogy belső késztetésre jöttek létre, és nem a pénzszerzés volt a célom, hanem az alkotás. Csak addig érdekelt egy üzlet, amíg létrehoztam, azután a rutin már nem volt ínyemre.
A kilencvenes évek elején hat cégem volt harmincféle aktivitással. Egy idő után már nem tudtam ezeket átfogni. A Pubban négy-öt évig kibírtam, odafigyeltem az üzletre, de egyetlen számlát sem írtam meg soha. A pénzgyártás nem volt akkor sem az erősségem. Rólam azt is hitték sokáig, hogy nagyon gazdag ember vagyok, annyi mindent mozgattam. De nem voltam az. Az első biliárdszalon Romániában itt volt a kolozsvári kaszinó épületében. Én hoztam létre, még biliárdasztal-gyárat is működtettem annak idején.
A fotósnak vagy az alanáynak, de valakinek mindenképp van humora /fotó: Fazakas Rita
Amikor a Music Pub indult, nyugaton virágkorát élte az alternatív zenei kultúra. S azt is meg akartam mutatni az embereknek, azt a zenét, azt a világot. Kilencvenhatban nyitottunk, decemberben. Az elején a pincérek megijedtek, mert azt mondták, a zenével elüldözöm a vendégeket. Mondtam, hogy akkor azok a vendégek nem valók ide. Aztán nekem lett igazam, mert évekig alig lehetett beférni a kocsmába.
Ugyanezt akartam a biliárddal is, megosztani az itteni emberekkel a biliárd szalonok hangulatát.
Érdekes, hogy üzleti szempontból sem fogtam mellé. Volt az Escorial, amit az úgynevezett „új arisztokráciának” nyitottam. Apait-anyait beleadtunk abba is, restauráltuk a neobarokk garnitúrákat a vendéglő klub részére, 17 éves tölgyfát használtunk padlónak. („Ízléses, finom a berendezés, gyertyafény is van, meg damaszt szalvéta (döntő elem!), és sokszínű az étlap” – írta az akkori magyarországi sajtó egyik képviselője - szerk. megj.).
Rengeteg művészt, köztük közismert külföldi művészt hívtam akkortájt Kolozsvárra, a fellépti díjukat a bevételből fizettem. Tíz év alatt olyan nyolcszáz eseményt szerveztünk. A bevételem nagyrészét visszafordítottam a kultúrába.
Ha akkoriban Kolozsváron járt bármilyen alternatív zenei együttes, az biztos, hogy nálunk kötött ki. (szerk megj.: Ma már hiába keresné valaki Kolozsváron az Escorialt vagy azt a Music Pubot.)
Tiff – emeletes katona és Geraldine Chaplin
– Úgy látszik, ha továbbállsz, a művészet akkor is megtalál. Kolozsvár belvárosából kiköltöztél ide, s most itt zajlik a TIFF (Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztivál) egyetlen falura kihelyezett vetítése.
– Hát, az úgy volt, hogy egyszer kijött ide Oana Giurgiu (a fesztivál igazgatója - szerk. megj.) s azt mondta: Oau! A következő évben meg itt volt Geraldine Chaplin, a fesztivál díszvendége, ahol most ülünk. Akkor még csak harminc ember volt a fesztivál VIP partiján itt a kertben, a következő évben meg már százötven. A szervezők ragaszkodnak hozzá, hogy mi főzzünk itt, én és Bács Ildikó, a szoborpark eseményeinek másik szervezője, ami egy őrület.
A park, ami otthon is /fotó: Bács Ildikó
Egyik évben kitaláltam a Transylvanian Sushi-t. Ez egy „emeletes katona”: kenyér, szalonna, kolbász, paprika felszúrva egymás hátára, amiből hatszáz darabot szoktunk elkészíteni hárman, és félóra alatt eltűnik a partiasztalról. Olyat is bevállaltam már, hogy a szomszédban levágott mangalicának a felét feldolgozzam a vendégeknek. Amikor este 8 órakor még mindig néztem az asztalon a fél állatot, s reggel kellett érkezzenek a vendégek, a szomszéd néni, aki szakácsnő, megsajnált, így hajnali négyre elkészült a bogrács.
Négyszáz koncert a Fanfare Șavale-val
A cigányaimmal – az egy olyan sztori volt, hogy csak! Egyik barátom Münchenből kapott egy fülest, hogy vannak valami cigányok a Zece Prăjini nevű faluban, akik frenetikus zenét nyomnak. Ez a híres Ciocârlia együttes volt. Kellett pár nap, amíg kiderítettük, hogy ez hol is van, de valahogy a levegőben volt az a zenei szellemiség. Muszáj volt eljutnom hozzájuk. Éjjel érkeztünk Vasluiba, ott többen mondták, hogy várjunk reggelig, s csak akkor menjünk ki Zece Prăjini-re, de mi nekiindultunk. A Ciocârlia együttes épp turnézott, de megtaláltuk az egyik tagot, aki otthon maradt, és elszállásolt bennünket. Reggel aztán jött a meglepetés, összeszedte a falu apraját-nagyját, s a hóban fergeteges koncertet tartottak. Ez olyan hatással volt rám, hogy meghívtam őket a kolozsvári Music Pub által kezdeményezett farsangra, ahol az utcán zenéltek -20 fokos hidegben, majd a kocsmában megalapítottuk az együttest, a nevét is kitaláltuk, Fanfare Șavale lett. De nem játszik már, nem foglalkozom velük. Annak idején több, mint négyszáz koncertet lejátszottak, amíg együtt jártunk mindenhová.
Közben pedig hihetetlen helyeket ismertem meg, a zene által elképesztő kapuk nyíltak meg előttem.
– Most mit csinálsz? Nyolcszáz fesztivál és négyszáz koncert után milyen a csend?
– Ezek mind mögöttem vannak. Továbbléptem. Viszont csapdába kerültem, mert nem szerettem volna eseményeket szervezni, de a hely kötelez. A tervem az, hogy létrehozok a telken egy olyan műtermet, ahol több művész tud egyszerre dolgozni, illetve egy olyan multifunkcionális épületet a kortárs művészet számára. Ezt az egészet pedig az utókorra szeretném hagyni, egy alapítványon keresztül.
Életfilozófia
– A harmóniát kell mindig keresni.
– És eljutottál hozzá?
-Részben.
Ez úgy van tudod, hogy egyszerre kell elégedettnek és elégedetlennek lenned. És ez mindennapos történet, minden nap újraépíted az életedet és önmagadat.
Sokszor vagyok úgy, hogy reggel kijövök, s látom, már megint nekem kell nyírnom a füvet, pályáznom is kellene… aztán meglátom, hogy milyen szép világban vagyok, hogy óriási ajándékot kaptam.
Én jól akarom érezni magam, de annak is a tudatában vagyok, hogy bármikor távozhat az ember ebből az álomvilágból. És a szerepet deréken végig kell vinni.
– Kivel veszed körül magad? Emberekre gondolok…
– Állatokkal (nevet). Amikor ide költöztem, első dolgom volt, hogy vettem öt bárányt, libákat, kutyát, macskát.
Aki mindig továbbment. A nőkről
– Te kérdezted, amikor felkértelek az interjúra, hogy nőkről is beszélhetünk? Gyere, beszéljünk most róluk.
– Hát ez a kedvenc témám. Ha a nők nem lettek volna, nem lennék szobrász és nem lennék ilyen gazdag, mint amilyennek érzem magam.
– Milyen volt a viszonyod a nőkkel az évek során?
– Hú, hát én voltam az, aki mindig továbbment. De nem azért, mert meguntam, hanem inkább úgy, mint a művészetben, úgy mentem tovább. Fájt a lelkem, de nem tudtam soha maradni.
Fotó: Fazakas Rita
– Egy-egy új kapcsolatban sokszor éreztem, hogy ha több énem lenne, ebben a világban tudnék sokáig élni. Sokszor felfedeztem, hogy milyen gazdag világ egyetlen nő, és egy élet alatt sem lehet igazán kiaknázni, de a szabadság mindig fontosabb volt.
– Van zsánered nők terén? Művészként a látvány valószínűleg elsődleges…
– Az arányok nagyon fontosak. Nem az, hogy sovány vagy kövér. Vannak nők, akik ki tudják hozni magukból a maximumot, és nem topmodellek. Úgy viselkednek, úgy öltöznek, olyan a habitusuk. Ez tetszik. Több olyan történet is van, amikor abbahagytam egy csodálatos utazást, mert folyton a kedvesemre gondoltam és egyetlen pillanatnak sem tudtam örülni.
– Szóval, voltál ilyen is…
– Igen, ilyen is voltam. Sőt, beteg is voltam a szerelemtől. Ez egy másik történet. Két és fél éves kapcsolat volt, a lány férje nagyon távol volt, s ő a végén kész tények elé állított, hogy mondjam meg: maradjon vagy menjen. Nem tudtam neki azt mondani, hogy maradjon, s kikísértem a reptérre. Elengedtem, de belebetegedtem. Egyszer csak felhívott egy világutazó barátom, hogy közép-amerikai turnéra utazik, menjek vele. Másnap délután már Caracas-ban voltunk, Venezuelában. A Csendes-óceánban fürödtünk, s közben csak a nőre tudtam gondolni. Azt az utazást is félbeszakítottam, mert nem találtam a helyemet.
– Egy idő után az ember belefárad a nagy érzelmekbe. Vagy kellenek inkább?
– Kellenek. Bár az ember próbálja óvni magát. De néha kell az igazi érzés, azt nem pótolja semmi.
– Mi kell még? Megvan a művészeted, egy csodálatos hely, ahol élsz, a nagyon gazdag múltad.
– …lehet, hogy egy új szerelem.
Fotó: Fazakas Rita
