– Emlékszel még arra, hogy gyerekkorodban játék közben kinek a szerepébe bújtál?
– Az orvos mindig ott volt. Talán legelőször óvónéni, majd tanítónéni szerettem volna lenni, mint általában a kislányok. Igazából ez akkoriban folyamatosan változott annak függvényében, hogy éppen kit szerettem meg a környzetemben lévő emberek közül. Az orvos azonban nem tudom, hogy honnan jött, mert a családban vagy az ismerőseink között sem volt doktor, és azt sem tudtam akkor, hogy ez a szakma mivel jár.
– Miért? Mivel jár?
– Rengeteg ügyelettel. Sokszor ünnepnapokon is dolgozni kell, hétvégeken szintén. Mindezek mellett azonban sokkal erősebb az öröm, ami a sikerélménnyel együtt jár.
– Minek szoktál örülni? Mi az, ami kielégít szakmailag?
– Most, hogy már nincsenek szülész asszisztensnők, mi megyünk szülésekre is. Ha minden rendben van, és megszületik a kisbaba, az nagyon jó érzés. Gyakran a névadás is a mi feladatunk. Általában vesszük sorra az asszisztensnek vagy asszisztensnőnek a nevét, a sofőrét. Így született már Călin, Călina. Enikő még nem volt, de Iudita – ez az én másik nevem – már van. De Melániát is kereszteltünk. Persze az is siker, ha a beteg a mentést követően azt mondja, hogy már jobban érzi magát.
– Hogy éled meg azokat a helyzeteket, amikor tragédia történik? Amikor kiérkezéskor már nem tudtok segíteni?
– Ezek a szituációk nagyon nehezek. Főleg, amikor közölni kell a hozzátartozókkal a hírt. Mindez különösen akkor fájdalmas, amikor hirtelen történik. Ha hosszas betegség következménye a halál – nem tudom azt mondani, hogy felkészülnek rá, mert erre nem lehet felkészülni –, akkor általában elfogadják, tudják, hogy nem lehet segíteni. De ha váratlanul következik be, azt nagyon nehéz elmondani. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet megszokni.
– Ezeket az eseteket hazaviszed magaddal?
– Igen. Nem azért, mert akarom, de nem is azért, mert otthon elmesélem. A legtöbbször álmomban élem újra ezeket a helyzeteket, persze a tudatalattinak az összes játékával kombinálva. Sokszor egymás után. De ha nem történik súlyos eset, akkor az is előfordul, hogy a nap végén már nem emlékszem, hogy mi volt az első riasztásunk. Igyekszem nem megjegyezni mindent, és lelkileg nem átélni az eseteket.
– De azt hiszem, hogy azt meg is kellett tanulnod, hogy ne lelkileg közelíts ezekhez a helyzetekhez...
– Abban a pillanatban, amikor megérkezünk, akkor az a legfontosabb, hogy ott maximálisan teljesítsünk. Látjuk azt is, hogy a feleség mennyire izgul. Ilyenkor őt is meg kell nyugtatni, a beteggel is kell beszélni, el kell mondani, hogy mit csináljon: hogyan üljön vagy szuszogjon. De miután bevisszük a sürgősségi kórházba, vagy úgy döntünk, hogy otthon maradhat, akkor jöhet a következő eset.
– Marosvásárhelyen tanultál. Az egyetem után rögtön Kolozsváron kaptál munkát?
– Az egyetem után Kolozsvárról hat és fél évet ingáztam Aranyosgyéresre. Ez nagyon jó időszak volt, mert egyedül voltam, és mindent én kellett csináljak. Így nagyon sokat tanultam. Az, hogy hárman megyünk és van asszisztens is, az már itt volt Kolozsváron, amikor 2002-ben haza kerültem. Előtte csak a sofőr jött velem. Néha kiabáltam, hogy siessen, mert segítségre van szükségem. De az is előfordult, hogy megkérdeztem, hogy mit gondol, adhatunk Miofilint is? – nevet.
– A gyéresi kórházban akkor nagyon kevés orvos volt a belgyógyászaton, így a családorvosok mellett mi is be voltunk osztva ügyeletekre. Ilyenkor a teljes belgyógyászati részlegért és a sürgősségi esetekért is én feleltem. Itt is rengeteget lehetett fejlődni szakmailag. Ilyenkor a klinikum meg a tünettan volt a legfontosabb: amit hallottam, amit éreztem, az volt a döntő.
– Az első időszakban volt olyan helyzet, amikor nem tudtad, hogy mit kell tenned?
– Volt, persze. De nagyon jó csapat volt ott, az asszisztensektől nagyon sokat tudtam tanulni, mert nekik hatalmas tapasztalatuk volt.
– Most könnyebb, hogy csapattal mész ki az esetekhez?
– Mindenképpen, mert amíg én vizsgálom a beteget, közben mondom, hogy az asszisztens mit készítsen elő, megméri a vérnyomást, beteszi a branült. Újraélesztés esetén még így hárman is kevesen vagyunk. Volt is egy olyan esetünk, amikor a ház előszobájában feküdt a beteg, aki nem lélegzett és a szíve sem vert. Azonnal el kellett kezdeni az újraélesztést. A sofőr föltette a defibrillátorhoz szükséges tapaszokat és elkezdte a szívmasszázst, az asszisztens vénát fogott, én meg intubáltam. A beteg torkában váladék volt, azt ki kellett szívni. A szondát valaki meg kellett volna fogja, hogy tudjam biztosítani a légutakat...
– Van felejthetetlen eseted?
– Igazából nincs. Minden nap más és más, és mindig vannak jó, meg kevésbé jó helyzetek.
– Tartod a kapcsolatot a betegeiddel?
– Nem. Olyan viszont előfordult, hogy néhány hónappal egy sikeres szülés után ugyanoda kellett kimennünk. Akkor a szülők megmutatták a kisbabát, hogy lássuk, milyen szépen fejlődött. Ezek kedves helyzetek. De az is jó érzés, ha megszólítanak az utcán. Legtöbbször nem tudom, hogy ki köszön. Ilyenkor egy elegáns mosollyal udvariasan bólogatok. Mindenképpen kellenek ezek a pozitív visszajelzések.
– Előfordult, hogy ismert személyt, közszereplőt kellett kezelned?
–Ilyen nem volt. Olyan viszont előfordult, hogy egy olyan rendőrhöz küldtek ki, aki néhány nappal korábban meg akart büntetni, mert szabálytalanul kanyarodtam be egy kisutcába. Nekem nem ugrott be, hogy ismerem, de miután beértünk a sürgősségre, akkor szólt, hogy mi már találkoztunk egy kisutcában. És akkor bevillant nekem is minden – meséli kacagva.
– Az előfordult többször, hogy Emil Bocot, vagy Victor Pontat kísértük, de ilyenkor ez általában csak formaság. Ezek a rendkívüli helyzetek sokszor kihagyhatatlan élményekkel is járnak. Így történt meg, hogy ültem MIG21-es és F16-os repülőgépben. Az amerikai katonák Tăriceanu után minket vittek fel a fedélzetre, a generális később került sorra. Ezeket a nem hétköznapi helyzeteket mind annak köszönhetem, hogy mentős orvos lettem.
– Azt mondják, hogy orvosnak vagy akár tanárnak lenni ideális esetben belső késztetés kérdése. Nálad volt ilyen?
Nem tudom. Érettségi előtt nem sokkal láttam A kuruzsló című filmet. A történet középpontjában egy orvos van, aki balesetet szenved és elveszti az emlékezetét. Egyetlen dolog azonban megmaradt: tudott gyógyítani. Ez mindenképpen megerősített akkor. De most így utólag visszagondolva is, ugyanezt választanám.
– Még akkor is, ha néha veszélybe kerültök?
Igen. A tavaly történt, hogy éjjel riasztottak egy Nemeszsuk melletti faluba. Zuhogott az eső, a sárban megcsúszott a mentőautó, és egy legelőn elindultunk befelé. Hajnali négyig tartott, míg a tűzoltók kiszedtek minket. Élvezem ezt a fajta pörgést, amit ez a hivatás ad. Ez kell nekem.
– Mennyire családbarát foglalkozás mentős orvosnak lenni nőként?
– Egyáltalán nem az. Mindig meg kell találni a megfelelő egyensúlyt. Tudom azt, hogy három egymást követő hétvégén dolgozom, de a negyedikre már tervezhetek családi programot. Tavalyelőtt decemberben például 18 éjszakai ügyeletem volt, de tavaly ezért szabad voltam karácsonykor és szilveszterkor is. Nem tudom, hogy ez mikor fog ismét megtörténni – nevet. Amikor a fiam kicsi volt, akkor úgy próbáltam kialakítani a munkaprogramot, hogy amennyit csak lehetett éjszaka dolgoztam, hogy napközben vele tudjak lenni. Így egy héten volt három nap, amikor nappal a gyerekemmel tudtam foglalkozni. Tehát átgondolva az egészet, ez nem nőknek való. De én nagyon szeretem.
Fotó: Angyalosi Bea
