Friss végzősként máris jelentős kihívással találta szembe magát. Mivel nagybátyját, gróf Teleki Ádámot sokkal inkább érdekelte a teológia és a színház, mint a gazdálkodás, és ennek megfelelően ideje túlnyomó részét Kolozsváron töltötte, felkérte unokaöccsét, vegye át a marosújvári birtok kezelését. Bethlen Gábor elvállalta, a szülők összecsomagoltak, és Anikóval együtt Marosújvárra költöztek. A frissen végzett agrármérnök sikerrel birkózott a feladattal, az anya azonban nem gyakorolhatta orvosi hivatását, lévén egészen idegen Újváron. De hamarosan jött a bécsi döntés, a családba pedig érkezett a következő kislány, Ágnes, így aztán kétszeresen is okafogyottá vált az orvosi praxis kialakításának imperativusa.
„Anyám és nagyanyám birtoka a Marosvásárhelytől 16 kilométerre fekvő Mezőmadarason volt, alig 7 kilométerre az 1940 és 1944 között a Dél-Erdélyt Észak-Erdélytől elválasztó határtól. Az 1944. augusztus 23-i kiugrást követően
a románok szinte minden éjszaka betörtek a határon, ilyenkor szüleink kirángatták az ágyból Ági testvéremet és engem – Éva még totyogós korban volt, Rózsa pedig alig pólyás –, és az erdőbe menekítettek bennünket.
Csendben kellett maradnunk, egy-egy ránk akasztott foszforeszkáló melltű segített a szüleinknek, hogy szemmel tudjanak tartani bennünket a sötétben. Ott ültünk mély némaságban, míg jött a hír, hogy visszaverték a románokat, indulhatunk haza.”
A család tulajdonában lévő keresdi vár korabeli képe
A baljós fejlemények azonban egyértelművé tették: valamit tenni kell. Az anyai nagymama, Ferencz-Mihály Zsigmondné, Bochkor Adrienne fedeles kocsijára pakolta fel a családot az apa, ő volt a kocsis, hátul meg az anya, a család többi tagja és a dadus. Az első estét Zichyéknél töltötték Marosszentgyörgyön, a Kolozsvár felé vezető fő útvonalat ugyanis hadi célokra tartották fenn. Elidőztek Bethlenben is, ahol az apa öccse, Dániel és családja élt. „Ott kicsit lazult a fegyelem. Egy alkalommal Ágival kimentünk a nagy kertből, elindultunk a víz partján. Nem ismertük a helyet, nem ismertünk senkit, mentünk-mendegéltünk, míg egyszer csak meg nem érkeztünk egy szép nagy kertbe.
A kertben üldögélő emberek nagyon megdicsértek, milyen ügyesek vagyunk, hogy magunkban is eltaláltunk odáig – az apám nagybátyjának családjához.”
Anikó számára azonban „kis bőröndjének” megőrzése volt a legfontosabb tevékenység az út során. Az előző karácsonyra a békés, csendes kislány fura mód egy tankot kért és kapott ajándékba, szétszedhető, igazi lánctalpas tankot, a mai legójátékok egyfajta ősét – ezt tartalmazta a kis bőrönd. Az egy-egy helyszínre való megérkezéskor esténként mindenki kicsomagolt, a kislány is előszedte a játékbőröndből a tankot, módszeresen szétszedte, majd összerakta, aztán visszatette a bőröndbe. Utána lehetett lefeküdni. Valószínűleg így vezette le a nappali feszültségeket.
Budapestig tartott a menekülés, az édesapa nagybátyjánál, Bánffy Dánielnél – 1940 és 1944 között Magyarország földművelésügyi minisztere volt – kvártélyozták be magukat.
„Az ottlétünkből csak a bunkerre emlékszem és a Rózsadomb tetejére. No meg a körülöttem lévő rengeteg gyermekre, de hogy kik voltak ők, arról csak a későbbiekben, az elmesélésekből értesültem. Mint kiderült, két zsidó lány is volt közöttünk, őket Dani bácsi rejtegette. De velünk lakott a sofőr és a palotailvai főerdész családja is, igazi tömegszállás volt, úgy éltünk, mint a heringek. Amikor már villany sem volt, és a talajvizet nem volt amivel kiszivattyúzni a bunkerből, a légitámadások idejére leköltöztünk az alagsorba. Talán a gyerekek ottlétéről árulkodó egyezményes jelnek, a nagy fehér zászlónak köszönhető, de egyetlen bomba hullott a házra, senkit nem ért bántódás.”
Egy marhavagonban indultak haza 1945 nyarán. Rengetegen voltak a Nyugati pályaudvaron, a nép özönlött haza, Erdélybe.
A vonatok azonban nagyon lassan haladtak, mindegyre félreállították őket, a mozdonyt ilyenkor legtöbbször átkapcsolták más, elsőbbséget élvező szerelvényekhez. Amint megálltak, a szülők szaladtak, hogy felfogják a mozdonyból kieresztett gőzt, abból származott a főzéshez, apróbb mosásokhoz, tisztálkodáshoz szükséges forró víz. Két hét alatt jutottak el Budapestről a Kolozsvár és Marosvásárhely között félúton fekvő Hadrévig.
Fotó: Köntés Ernő és Csinta Samu
korábban írtuk
Koporsót visz a víz
1949 márciusának első napjaiban koporsók úsztak a Temes folyón. A március harmadikai kitelepítés idején a román határőrök – bizonyára kincseket keresve – felfeszítették a csávosi kriptában talált koporsókat, majd az elhunytak földi maradványaival együtt a zajló Temesbe dobták. Köztük báró Csávossy Béla koporsóját, aki tizennégy éven át a magyar képviselőház háznagya volt, az ő ügyintézése alatt épült fel az Országház.
