– Milyen ügyeletes jó pasinak lenni?
– Előnye is van, és hátránya is.
– Hátrány?
– Igen, például bizonyos szerepeket azért nem kaptam meg, mert így nézek ki. Hollywoodban talán másképp működnek a dolgok. A nagy sikerek mindig valami nagy átalakulásról szólnak. Gondoljunk csak Matthew McConaughey-re, DiCaprióra. Akár egy egész évük is van arra, hogy egy szerep kedvéért fizikailag is teljesen átalakuljanak.
– Megnéztem az oldaladat a Facebookon, nem élsz intenzív közösségi életet. Amit posztolsz, az is szinte mind a munkáról szól.
– Tudom, ez nagy hiányosságom, a 21. század megkívánná, hogy az ember folyamatosan jelen legyen a különböző virtuális fórumokon. Úgy látom, a jól működő oldalakat általában szakemberek csinálják, engem meg ez nem érdekel annyira, hogy erre alkalmazzak is valakit. A privát életem titkait pedig szeretném megtartani magamnak.
– Rengeteg kosztümös filmben játszol. Ez hogyan alakult így?
– A rendező, amikor szereplőket válogat, először fotó alapján választ, és bizonyos karakterekhez bizonyos típusok, arcok passzolnak. Úgy látszik, ezekhez a mozikhoz nagyon passzolok.
– Egy rendező egy castingon azt mondta, annyira római arcod van, hogy nem is tudja, mit fog ő ezzel kezdeni.
– Nem is játszottam abban a filmben... (nevet)
– Örülsz ezeknek a kosztümös filmeknek, vagy csak elfogadod, hogy rád találnak?
– A történelmi filmek számomra nagyon izgalmasak, olyanok, mint egy-egy időutazás. Amikor a Mária Teréziát csináltuk, nagyon komoly, korhű jelmezeket kaptunk, kihívás volt kitalálni, hogyan kell abban a csizmában normálisan járni, vagy hogyan viseljem úgy a kardot, hogy ha meg kell fordulnom, ne akadjon össze a lábammal.
Rengeteg olyan feladat volt abban a filmben, ami elsőre pusztán praktikumnak tűnik, de ezekből lesz meg a figura.
– Mesélj még a kulisszatitkokról! Ha egész nap forgatsz egy kosztümös filmet, hogyan ebédelsz, átöltözöl? Mert ha leeszed például azt a Mária Terézia filmben viselt, gyönyörű, Esterházy herceg ruhát pörkölttel...
– Azt pont levettem, mert rettenetesen meleg volt. De ragasztott bajusszal ebédelni, az bizony kihívást jelent. Kerülgeted, nem nyitod olyan nagyra a szádat, vigyázol, hogy ne kend össze, aztán végül csak leesik. Felvétel előtt szerencsére mindig van egy nagy korrekció, smink, egyebek, és visszaragasztják, ha ebéd közben odalett.
– Már gyerekkorodban is imádtál szerepelni, az óvodai anyák napi műsor központi figurája voltál.
– Csak az volt a baj, hogy nagyon anyás voltam, és emiatt anyám egy műsort se tudott megnézni, csak az ajtórésből kukucskált, mert abban a pillanatban, amikor megláttam, leszaladtam a „színpadról”, és beugrottam az ölébe. Erről szerencsére már leszoktam. (nagyot nevet)
– Milyen volt a gyerekkorod Székelyföldön?
– Azt mondják, az első hét év a legmeghatározóbb az ember életében, nekem ez nagyon boldogan telt. Rendszeresen kirándultunk, szombaton még iskola volt, de minden vasárnap elmentünk valahova, például a Somlyó oldalában volt egy megszokott helyünk, épphogy kitavaszodott, a fenyők alján még állt a hó, mi már indultunk. Rengeteget voltam apámmal a műhelyében, ő szobrászművész, ideadta nekem a szobrainak a drótvázát, és én rakhattam rá az agyagot, a kályha vasán sütöttük a krumplit, ittuk a teát.
A vakációkat Szovátán töltöttem, édesanyám szülei ott laktak, jártuk az erdőt, a patakban kézzel fogtuk a halat, mentünk az ifjúsági tóhoz horgászni, a kisvasút is nagyon kedves emlék, nagyapám vitt ki és mutatta meg. Majd a forradalom előtt átköltöztünk Magyarországra,
Szekszárdra. De sokat járok vissza Székelyföldre, még rokonok is vannak, és persze barátok.
– Gyere, pletykáljunk kicsit! Azt olvastam rólad, hogy nagy családra vágysz.
– Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy már negyvenéves vagyok, még nem született gyermekem, és ez hogyan alakult így. Gyerekként vágyam volt a nagy család. Egyre jobban foglalkoztat ez a téma.
– Sokszor hallani azt a véleményt, hogy manapság nincs is hol ismerkedni.
– Hely van, és én a személyes ismerkedésben hiszek, az internetesben nem. Az utóbbi a felgyorsult világnak, az emberek zárkózottságának meg a csalódástól való félelmének köszönhető szerintem. A netes ismerkedéssel tulajdonképpen ki lehet hagyni azt az első pár kört, ami alatt kiderül, hogy ugyanazt gondoljuk a világról, ugyanaz az értékrendünk, vagy nem. Elhiszem, hogy lehet így párt találni, de ez nem az én utam. Én hiszek a személyes találkozásban, mert csak így lehet megtudni, van-e szikra, van-e izzás.
– Akkor te nem spórolod meg a klasszikus első randit.
– De miért spórolnám meg? Mikor sokkal jobb valakivel leülni beszélgetni, mint pötyörészni. Hagyjunk időt az ismerkedésre! A mai világban a legdrágább dolog mindenki számára a saját ideje. Ha valakire szánok ebből a fontos időmből, és természetesen közben saját magamra is, az lehetőséget teremt arra, hogy megtörténhessen valami valóban fontos és jó. És ha megvan a szikra, meg is történik!
Friss lapszámunkat alább kérheted:
