Légies kisasszonyok

Bogi „már nem akar a földön járni”

450 óra, 320 000 kilométer. Impozáns a statisztika, holott csupán hét hónapja annak, hogy Asztalos Boglárka Réka, akárcsak a slágerbeli Júlia, „felszállt a fejünk fölé”. Kezdő légiutas-kísérő a már sokat tapasztalt „repülők” között. Odafent, a fellegek közt érzi magát igazán elemében.

Karcsú, légies jelenség, de Bogi nem csupán a fizikai adottságai miatt alkalmas arra, hogy a fejünk felett repkedjen. Kiválóan kommunikál nem csak magyarul, de románul és angolul is. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Humántudományok Karán, a PR és HR szakon diplomázott és mesterizett. Mindig is szeretett emberekkel dolgozni, és bizonyosan helyt állt volna a szakmájában is, ám idejében felismerte: a kaland, a változatosság gyönyörködteti igazán, a nyolcórás munkaidő egy irodaasztal mellett nem az ő pályája.

Varietas delectat 

„Nekem változatosság kell. Ennél még fontosabb, hogy imádok repülni ” – indokolta, hogy miért jelentkezett a Ryanairnél légiutas-kísérőnek. A követelményeknek megfelelt, felvették. A sikeres landolást hathetes, intenzív képzés követte. 

„A képzésem, mint ahogy a Ryanair legtöbb tréningje, egy Hahn nevű német településen volt, Frankfurt második repterén. Ez a hely tökéletes megfelelője az isten háta mögötti senki földjének, ennek ellenére nagyon tartalmas, színes és felejthetetlen élmény volt.”

Bogi kiegyensúlyozott és nyugodt típus, aki nem veszíti el sem a nyugalmát, sem lélekjelenlétét, de az első „bevetésen” rettenetesen izgult, úgy érezte, mindent elfelejtett, amit megtanult. Hetekbe telt, míg tudatosult benne: nem álom, mindennapi valóság az egyenruha, a repülés.

Ember, sok-sok ember

Naponta 650–700 emberrel találkozik, legkedvesebb élményei is az utasokhoz kötődnek. Ringatott már álomba nyűgös csecsemőt, kapott ajándékba, „mert kedves és szép”, útközben készült karkötőt, és lepték már meg egy nagydoboz, repülőgépmodelleket rejtő Kinder-tojással is. A leg-leg listát az a 30 perc jelenti, amit a pilótafülkében tölthetett a landolás idején.

„Rádión beszélhettem az irányítótoronnyal, és még a futóművet is én nyithattam ki... az extázis volt!”

Csak a bioritmus nem érti

Az útvonalak közül az északi államokat, az utasok közül a norvégokat, svédeket, finneket kedveli, de szíve csücskei a sokat utazó, Spanyolországban vagy spanyol szigeteken élő 50-60-as angol házaspárok. Rémálma? Azok a marokkói vagy svéd járatokon utazó muszlim férfiak, akik semmibe veszik a légiutas-kísérő hölgyeket. „Még szerencse, hogy elég sok férfi kollegánk van” – teszi hozzá nevetve.

Egy átlagos munkanapon Bogi négy alkalommal száll fel a Ryanair rövid járataival, és érkezik vissza a London Stansed-i bázisra. Ez 7–9 óra repülőutat, összesen pedig napi 12–14 óra munkát jelent. A hajnali 3–4 órai felkelésre, az éjfél utáni lefekvésre nem panaszkodik. „Nem unalmas, csak a bioritmusunk nem tudja, hogy mi történik.”

A legnagyobb nehézséget, mondja, a nyelvi akadályok jelentik azokon a francia és spanyol járatokon, ahol az utasok nem beszélnek angolul. 

A kulcsszó: bizalom

„Az életünket veszélyeztető vészhelyzetbe nem kerültem, más fajta helyzetekbe igen, de ez a munkával együtt jár. És ebben a kollegákba vetett bizalom segít a legtöbbet. A kérdésekre nem sokkal a Germanwings repülőszerencsétlensége után válaszolok, ezért bármi, amiben nekem részem volt a munkám során, eltörpül. Sajnos az egyenruha viselése azt is jelenti, hogy egy család vagyunk minden más egyenruhát viselő légi közlekedésben dolgozó emberrel, úgyhogy kollegákat veszítettünk el. És igen, mindennap más munkatársakkal dolgozom, és mindennap feltétlen bizalommal kezdem a napomat, hiszen csak így lehet bármilyen vészhelyzettel szembenézni. Stansteden 1200 légiutas-kísérő és 700 pilóta dolgozik, bennük nap mint nap a világ legszeretetreméltóbb, legbarátságosabb embereit ismerhettem meg.”

Légy egy kicsit bolondos

A reptereken töltött 25 perc kevés a városnézésre, de Bogi úgy döntött: a szabad napjait is utazással tölti, és felfedezi Európát. Jut idő hobbira, pihenésre is. A magánélet, szerelem egyelőre „más kérdés”, hiszen a folyamatosan „repkedők”, legjobb esetben is, kéthetente egy estét tölthetnek együtt. A kérdésre, hogy álmában repül-e, azt válaszolja: az első három hónapban szinte minden éjjel. Zuhanás csak egyszer fordult elő, a repülőszerencsétlenség hatására.

Azt mondja, rájött, hogy „ezt a szakmát „csak” szeretni nem elég, egy egészen kicsit bolondnak kell lenni, egy kicsit szeretni kell a veszélyt.” Hogy leszállna-e a földre? „Nem, nem akarom abbahagyni a repülést” – állítja határozottan, és hozzáteszi: megtalálta az álomszakmát, a (lég)teret, ahol igazán önmaga lehet.

Zsuzsa, aki már leszállt a földre

A marosvásárhelyi származású, 28 éves Szekrényi Zsuzsa a Qatar Airways nemzetközi légitársaságnál kapott légiutas-kísérői állást. Két évvel később váltott: az Etihad Airways-hez került. Az összesen három év repülés után úgy érezte, eljött az idő „leszállni a földre”. Azóta egy magán légitársaságnál dolgozik, de már nem légiutas-kísérőként, és időközben folytatta a tanulmányait is ott, ahol abbahagyta.

Szekrényi Zsuzsa a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Karán végzett, majd a mesteri fokozatú képzés elkezdése után jött a lehetőség, hogy légiutas-kísérőként dolgozhasson a Qatar Airways-nél. Először igazából csak olyan munkalehetőséget keresett, ami mellett folytathatja tanulmányait, ezért jelentkezett a Wizz Airhez, onnan azonban elutasították. Aztán hosszabb keresés, viszonylag nehéz, többnapos interjúsorozat és különböző orvosi vizsgálatok után, 2009 októberében, 2 bőrönddel és rengeteg kérdőjellel indult Dohába (Qatar fővárosa és egyben a Qatar Airways fő bázisa is).

„Igazából nem is tudtam, hogy hova megyek, nem ismertem senkit akkoriban, aki ebben a szakmában dolgozott volna, akitől tanácsot kérhettem volna. Időbe telt megszokni az új környezetet, az új kultúrát, a különböző nemzetiségű embereket és azok szokásait”

– így emlékszik vissza Zsuzsa a beszokási időszakra.

Elfogadni a másságot és a kulturális különbözőségeket 

Légiutas-kísérőként rengeteg típusú utast megismerhetett. Kedvenc utasai azok voltak, akik tisztelték, megértően viszonyultak hozzá, és akik számára a „kérem szépen” és a „köszönöm” szavak sem voltak idegenek. Sokszor utazott olyanokkal is, akik életükben nem ültek még repülőn, de voltak olyan utasok is, akik soha nem láttak angol WC-t, vagy nem tudtak kést és villát használni.

„Sokszor nem tudták, hogyan szólítsanak meg, ezért húzogatták az egyenruhámat, vagy éppenséggel utánam dobták a papírpoharat. Mindezt azért, hogy figyeljek rájuk.”

Ezeket a megnyilvánulásokat eleinte felháborítónak tartotta, de idővel megtanulta, nem rosszindulatból teszik ezt az utasok.

„Nem ugyanazokkal a társadalmi és szociális normákkal nevelkedtek, mint én. Az évek során én is rengeteget tanultam az utasaimtól arról, hogyan fogadjam el a másságot, a kulturális különbségeket. Nem minden rossz, ami más”

– összegzi a letisztult múltbeli képet.

Jókedv mindenekfelett

Az egyik legemlékezetesebb útjaként emlegeti az egyik, Doha-Moszkva között közlekedő járatot, amikor viszonylag erős légörvénybe került a gép. A kapitány mindenkit arra utasított a hangosbemondón, hogy üljön le, és kapcsolja be a biztonsági övet. Az utasítás a légiutas-kísérőkre is vonatkozott, ami Zsuzsa elmondása szerint azt jelentette, hogy a komolyabb tulburencia miatt számukra sem volt biztonságos már állni.

„De az utasok több mint fele, kb. 70–80 ember, nem vette komolyan a felhívást, és fontosabbnak tartotta a jó hangulat fenntartását, így felálltak táncolni, miközben hangosan, orosz dalokat énekeltek. A duty-free zacskókból előkerültek a vodkás üvegek (amiket amúgy nem lett volna szabad kibontani), és miközben a repülőgép ide-oda rázkódott, körülöttünk mindenhol villámlott, ők hangosan tapsoltak, énekeltek és táncoltak a sorok között.”

Otthonává vált a világ

Többéves repülés után könnyebb volt azokat az országokat felsorolni, ahol nem járt, mint azokat, ahová sikerült eljutni. A légiutas-kísérői munka hozadéka lett, hogy egy idő után a világ volt az otthona, és úgy is élt benne, mint régebb Marosvásárhelyen, ahol tudta, hová kell menni bizonyos dolgokért: „ha harisnya kellett, tudtam, hogy azt Manchesterben vagy Londonban venném meg, a legjobb arckrémekért és testápoló szerekért Dél-Koreába kell menni, Johannesburgba pedig kiváló steak-et lehet enni a Nelson Mandela téren lévő steak house-ban.” 

Zsuzsának nem is annyira kedvenc útvonalai, mint inkább célállomásai voltak, ezek közé sorolta New Yorkot, a Seychelles-szigeteket, Hongkongot, Johannesburgot, Szöult és Osakát. Az útvonalat és a célállomást azért is szokta külön kezelni, mert legtöbbször, mint például a Doha-New York útvonalon, a munka megerőltető és kihívást jelentő volt, de a célállomás a kedvencek közé tartozott. 

A szakma szépsége és árnyoldala 

Zsuzsa számára a folytonos összevisszaság és változó program jelentett nehézséget, mert mint mondja, légiutas-kísérőként nincsenek éjszakák és nappalok, hétvégék vagy szabad ünnepnapok a megszokott módon. Egy idő után ez a program és az időeltolódásból adódó fáradtság kihat az emberre. A marosvásárhelyi lány úgy érzi, nem fenyegetette a kiégés, nem ezért hagyta abba ezt a munkát. Akkor „szállt le a földre”, amikor megbánás nélkül ott tudta hagyni ezt a világot. Közben meg örül annak a lehetőségnek, hogy beutazhatta a világot. Olyan helyeken járhatott, ahová nem biztos, hogy még egyszer eljut.