Molnár Levente: „Köveket teszek a zsebembe, hogy ne szálljon el az agyam…”

{hirdetes}

- Mikor döntötted el, hogy színész leszel?

- Jó későn. De nem is úgy történt, hogy egyszer csak eldöntöttem: na, színész leszek! Sokáig búvópatakként létezett bennem ez a késztetés: Szatmárnémetiben a Madisznál bábszínházaztunk, szavalóversenyeket meg népdaléneklési versenyeket, városnapot, gyermeknapot szerveztünk. Jó buli volt, de a színművészeti még nem jutott akkor eszembe. Már elvégeztem a líceumot, és dolgoztam, amikor megláttam egy hirdetést: a Figura színészeket keres. Akkor még Bocsárdi László és Tibke (Szabó Tibor András, a Figura alapító tagja és egykori igazgatója – szerk. megj.) vezette a társulatot. Elstoppoltam Gyergyószentmiklósig, ők meg voltak olyan „bolondok”, hogy még egy „bolondot” felvegyenek.

- Emlékszel még az első meghatározó színházi élményedre?

- Az első meghatározó színházi élményem a színházon kívül esett meg velem. Nagybányán nevelkedtem, ott jártunk előadásokra, és előtte mindig ki kellett tisztítani a cipőnket. Egy ilyen alkalommal sikerült kibokszolnom az édesanyám lakkcipőjét. A lakkbőrt persze tilos bokszolni, tönkremegy. Az előadásra már nem emlékszem, de ezt azóta is emlegetjük a családban. Ötödikes-hatodikos koromban Miklós Irén magyartanárnőnk irányítása alatt már játszottam színpadon, de nem hinném, hogy ez lett volna a döntő mozzanat. Egyszer egy ufós történetben egy űrlényt, Ülü Bülüt kellett játszanom a nagybányai 4-es számú iskola színpadán. Kitalált, gépies nyelven kellett beszélnem. Édesanyám varrt a szerepemhez egy fehér kezeslábast, amin a legjobban a cipzár tetszett nekem, édesapám pedig megmókolt egy fényképezőgépet, mintha valami jövőbeni tárgy lenne.  

- Úgy képzellek el, hogy te lehettél az iskola mókamestere.

- Valóban nem voltam egy túlságosan drámai vagy tragikus alkat, de a „csörgősipkás” sem. Az iskolai emlékeimmel úgy vagyok, hogy ért sok jó dolog és sok rossz is – én megmaradtam a jókkal. Találkozásokból élek, és találkozásokra bőven adódott alkalmam. Sok jó barátom maradt abból az időszakból.

- Azt mondod: a találkozásokból élsz. Fel tudnál sorolni néhány olyan találkozást, amely meghatározta a szakmai fejlődésedet?

- Ez olyan kérdés, hogy előre bocsánatot kell kérnem, mert biztos, hogy a felsorolásom hiányos lesz. De például emlékszem arra, amikor Czintos József meg Füles (Fülöp Zoltán – szerk. megj.) játszották az Emigránsokat. Édesapám akkor éppen külföldön dolgozott, nekem meg, kamaszkorú fiúgyermeknek, nagyon hiányzott. Ez a darab világította meg számomra, hogy „néz ki” egy emigránsnak az élete. Ez meghatározó színházi élmény volt. Rólam a találkozások csiszolták le az éles sarkokat. Nagyon sok emberrel volt ilyen élményem. Rengeteg embernek van, akiknek a segítségét soha nem fogom tudni megköszönni. Amiatt, hogy amolyan erdélyi bolygó hollandi vagyok, számtalan barátom van mindenfele, és ez akkor is igaz, ha nem mindenkivel sikerül folyamatosan tartani a kapcsolatot. Most éppen Kolozsváron vetettem meg az egyik lábam, ezért most az itteni barátaimmal találkozom többet, de gyönyörű barátságok alakultak ki Gyergyóban, Szatmáron, Nagybányán, Berkeszen is.  És persze, mindenekelőtt a szüleim, a testvérem nagyon sokat jelentettek, jelentenek számomra. A színház világában azt az embert, aki nekem oxigént ad, úgy hívják, hogy Silviu Purcărete. Ezt nyugodtan kijelenthetem, anélkül, hogy megsérteném a kolozsvári társulatunk igazgatóját, Tompa Gábort, akinek azt köszönhetem, hogy felvett ebbe a színházba. De meg kéne említenem Mihai Măniuţiu-t, Bocsárdi Lászlót, Barabás Olgát, Michal Dočekal-t, és akkor még nem szóltam Mona Chirilă-ről, aki tulajdonképpen színpadra tett itt Kolozsváron. És Hatházi Andrást, hogy felvett a főiskolára, vagy az akkori asszisztenst, Szilágyi Palkó Csabát, Albert Júliát… És még nagyon hosszú a sor, pedig ez csak a szakmai része az életemnek. Ezenkívül ott vannak a városok, ahol megfordulok. Képtelenség mindenkit felsorolni. Igyekszem úgy élni, hogy ne adjak okot sérülésre, sértődésre másoknak.

- Valaki, aki téged nagyon jól ismer, azt mondta nemrég, hogy te a vászonra termettél. Hogy vélekedsz erről? Inkább színpadi-, vagy inkább filmszínésznek tartod magad?

- Úgy érzem, hogy mindkét közegben tudok mozogni, ami nem kis dolog. És ha a kettő párhuzamosan tud működni, akkor nincs miért nemet mondanom egyikre sem. Más eszköztárat feltételez a színház és másat a film. A Kolozsvári Állami Magyar Színháznál azért jó lenni, mert néha van egy-egy olyan projekt, ami provokál. Ezekért a „néhákért” jó itt lenni. Máskor viszont a filmes világban bukkan fel egy-egy olyan lehetőség, ami kihívást jelent. Hála istennek, nem érzem annak a kényszerét, hogy az egyik vagy a másik mellett döntsek. Most éppen egy kegyelmi pillanatban vagyok, de ettől nem lettem se jobb, se rosszabb színész. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez, hanem igyekszem lenni, szuszogni, dolgozni és örvendezni. Ezeket a nagyon pozitív pillanatokat pedig, amelyeket a közelmúltban megtapasztaltam, kötelességemnek érzem megosztani az emberekkel. Ha például a Saul fia sikere a mások mindennapjaihoz is tud egy szikrányi pozitívumot adni, akkor nagy szeretettel osztom meg velük.

- Évek óta casting-ügynökséget működtetsz, benne vagy a filmgyártás világában. Ennek révén értesültél Nemes Jeles László készülő filmjéről? Vagy ösztönösen érezted, hogy erre a szereplőválogatásra jelentkezni kell?

- Nem is tudom, volt-e olyan, hogy én jelentkeztem egy filmre. A Saul fia esetében is úgy történt, hogy ők megkerestek. Zabezsinszkij Éva volt Nemes Jeles László casting igazgatója, ő talált meg a honlapom alapján. De ez sem lett volna elég, ha nem lett volna ott Krasznahorkai Balázs, aki Lászlóval együtt dolgozott ezen a projekten, és ő hívta fel a figyelmüket rám. Pedig 15 évvel ezelőtt találkoztunk, és nem ápoltuk folyamatosan a barátságot. Fotót, videót küldtem, majd személyesen is találkoztunk. Ez Pesten egy egész napos munka volt már, ott volt Erdély Mátyás, László Éva, Röhrig Géza, és dolgoztunk, illetve figyeltük, hogy működnek-e a szükséges energiák. Aztán jött a kérdés, hogy dolgoznék-e velük, amit nyilván az ő közös döntésük előzött meg. Majd további beszélgetések, felkészítők következtek.

- A Saul fia a haláltábornak arról a különítményéről szól, amelynek az a feladata, hogy a saját rabtársaikat betereljék a gázkamrába, majd eltakarítsák a hamvaikat. Tudom, hogy profi színészként képes vagy érzelmileg elvonatkoztatni minden szereptől, mégis meg kell kérdeznem: ebben az esetben nem volt mégis egy kicsit sok ez a történet, ez a karakter? Ki lehet ezt bírni, ha beleéled magad?

- Azt nem mondom, hogy nem érint meg, vagy nem dolgoztatja meg a lelkemet. De ehhez nem kell színésznek lenni – végy egy akármilyen embert, és tedd ebbe a helyzetbe: ő is bele fogja élni magát. Ha már a profi színészetről beszélünk: ezt a mozdonyvezetőhöz hasonlítanám (mert ez akartam lenni hatodikos-hetedikes koromban), aki egész nap a mozdonyt vezeti, de nem lenne jó, ha munka után beülve az autójába, az autót is úgy vezetné, mint a mozdonyt. Volt olyan periódusom, amikor a nap 24 órájában színész voltam és a színház körül forgott minden gondolatom: színész voltam otthon, az utcán, a strandon, a templomban… Ez normális jelenség a pálya kezdetén, mert ha az embernek nincs még meg a kellő tapasztalata, akkor legalább a lelkesedése legyen meg. Aztán ahogy múlnak az évek, úgy alakulgat az ember a szakmáján belül is. Most már ott tartok, hogy nem vagyok 24 órás színész. Ez nem vesz el a munkavégzés intenzitásából, a koncentrációból, amikor dolgozom. De amikor reggel a fekete retket vágom, akkor nem a színész vágja, aki előző este eljátszotta valamelyik szerepét, hanem Molnár Levente, aki meg van hűlve, és reméli, hogy a fekete retek majd elmulasztja a hűlését. Megmondom őszintén, nem akarok belebolondulni ebbe a szakmába. A színészet nem különbözik nagyon sokban más szakmáktól, de az biztos, hogy kicsit jobban megdolgozza az énjét az embernek. Nagyon nehéz letenni a lantot, mint ahogy más munkáknál 9-kor felveszik, és 5-kor leteszik. Én színészettel foglalkozom, ez a szakmám, de nem ez az életem; habár nagyon fontos része az életemnek, de még vannak más, fontos részei is. Az Ábrahám szerepétől indultunk ki: persze, hogy megvisel egy ilyen szerep. De le kell tudni tenni. Fontos, hogy szeresd magad eléggé ahhoz, hogy ne vidd magaddal a szerepedet, amikor a munkafolyamat véget ért. Néha eszedbe jut: a színház öltözőjében például sokszor szoktunk nevetni azon, hogy 10-15 évvel ezelőtti előadásokból is tudunk idézni, végszavakat adni. Pedig erre semmi szükségem. Arra van szükségem, hogy helyet csináljak magamban a következő feladatoknak. Én úgy tudok egyensúlyban lenni, ha több dologgal foglalkozom.

- Mire gondolsz?

- A színészetre, a gyártási folyamatra… De bármivel foglalkozom, az mind emberekhez kötődik. Ez a közös bennük. Azt szeretném, hogy legyen egy hobbim, aminek ne legyen köze az összes többi elfoglaltságomhoz. A színházban színészként alkalmaznak, de kétévente, az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál idején a szervezői énemnek is hasznát veszem. Ezenkívül ott van a TIFF (Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál) minden nyár elején, amelyben két projektem is szokott lenni: szívvel-lélekkel csinálom. Balázs Attila református lelkésszel és Szilágyi Szabolcs rádiós szerkesztővel évente megszervezzük a közösségi versmondást (a rendezvény során Kolozsvár valamelyik nyilvános terén nagyszámú résztvevő bevonásával, együtt, hangosan olvassák fel valamelyik erdélyi magyar költő verseit. Az akcióba évről évre egyre többen kapcsolódnak be – szerk. megj.). Ugyanakkor ott van a filmek előkészítése, a szereplőválogatások, a szerződések tárgyalása, helyszínkeresés. Mindent szeretek szervezetten csinálni, kellő ráfutási idővel, egyik esetében sem tartom jónak az adrenalinsokkokat. Ezek a projektek nem vesznek el belőlem energiát, sőt: az egyik helyen gyűjtött energiát át tudom helyezni máshova, ahol szükség van rá.

- A Saul fia cannes-i sajtótájékoztatóján azt mondtad, úgy készültél Ábrahám szerepére, hogy egy adott pillanatban falat emeltél magad köré…

- Muszáj volt. Az, amit a forgatáson kellett csinálnunk, annak a jelenideje a múltban van. És abban a jelenben, ami ennek a filmnek az ideje, ezeknek az embereknek az energiái teljesen másak voltak: a pokol közepében kellett tudniuk működni. Bele se bírok gondolni, hogy mi lehetett a lelkükben, de az biztos, hogy nem volt bennük önsajnálat, nem adatott meg az a luxus, hogy meghatódjanak a saját helyzetükön. Meg kellett tanulniuk - és erről szól a film is - abban a helyzetben, amire rá voltak kényszerítve, úgy élni, hogy megőrizzék az emberség kis magvát, saját maguknak és másoknak is. Ha viszont a mában gondolkodsz, elszörnyülködve azon, hogy akkor és ott mik történetek, akkor az éned érzelmi része meglágyít, és képtelenné válsz arra, hogy az adott karakternek formát adj. Ezért kellett falat emelni: mert Ábrahám nem közlekedhetett a haláltáborban könnyes szemekkel, azon jajongva, hogy micsoda szörnyűségeknek van kitéve. Ezek mind utólagos érzelmek, hisz szerzett, kapott információk alapján, történelmi távlatból tudunk rengeteget arról, ami ott történt. Ezek az információk hatással vannak ránk, utókorra, de nem lehettek hatással Ábrahámra. Ezért volt fontos, hogy László folyamatosan figyelmeztessen, ha meglágyultunk: vigyázat, vigyázat, ott nem volt helye lágyságnak.

- Cannes, majd a Golden Globe után furcsa polémiák jelentek meg a film és a te neved körül is. A román nyelvű médiában hirtelen te lettél a „românul Levente Molnar”, a magyarok persze közben azért lettek nagyon büszkék rád, mert erdélyi magyar vagy. Magyarországon egész más okokból indult be az acsarkodás, ott a „zsidó vagy nem zsidó” tematikájú film vált sokak számára elsődleges fontosságú kérdéssé. Számítottál ezekre? Hogy élted meg?

- Ismét csak azt tudom mondani, amit az imént: ahogy egy nap alatt nem váltam jobb vagy rosszabb színésszé, ugyanúgy az identitásom sem változott meg egy nap alatt. Hogy miként határoznak meg sajtóorgánumok vagy emberek: az az ő meghatározásuk.

- Mindenki hirtelen magának akart.

- Lényegében igen. De nagyon jókor jelent meg a Timesnewroman cikke (román nyelvű paródiaportál, amely kifigurázta a Molnár Levente etnikai hovatartozása körül kialakult vitát – szerk. megj.), mert megadta a lehetőséget, hogy együtt nevessünk. Kivette a feszültséget a témából, kacagtunk, és mindenki megnyugodott. Rengeteg mindent rá lehet mondani egy emberre. Én Nagybányán születtem – tehát nagybányai vagyok. Édesapám gyimesi csángó volt – tehát: csángó/Bicska! Édesanyám berkeszi – tehát berkeszi is vagyok. A sulit Szatmáron végeztem, Gyergyóban kezdtem a színészetet, most Kolozsváron dolgozom: tehát szatmári, gyergyói, kolozsvári is vagyok. És erdélyi, romániai – mert itt élek. És magyar, hisz az anyanyelvem magyar…Egyszerre sok meghatározás tud igaz lenni egy emberre. Jó, hogy nem kérdeztek meg a szülészeten, hogy mi akarok lenni, mert nem tudom, mit feleltem volna. Különben sem teszem a kezem tűzbe azért, hogy én vagy más tiszta, telivér valami, mert Erdély mindig is olvasztótégely volt. Azt nem kéne elveszíteni, hogy tisztelettel és jóérzéssel viseltessünk egymás iránt. Ami Magyarországon beindult, arra csak azt tudom mondani, hogy a kommentelők egy kisebbségi csoportjáról van szó, olyan emberekről, akik megtagadják maguktól az öröm lehetőségét. Azt hiszem, semmi szégyellnivalónk nincs, ami a film fogadtatását és a világban való jelenlétét illeti: és akkor emberek arra pazarolnak energiát, hogy saját életüket megkeserítsék negatív gondolatokkal. Szerintem ez fölösleges…

- Követed a film sajtóját és a hozzászólásokat?

- Száz százalékban nyilván nem tudom követni, de el-elérnek a hírek engem is, hisz a jelenben élek. Azt tudom, hogy a munkánk eredménye (ami jelen esetben ez a film), bárhol a világon becsületére válik Magyarországnak. Ezekkel a furcsa kommentekkel meg nem foglalkozom, azt hiszem, már így is túl sokat beszéltünk róla.

- Mesélj egy kicsit Cannes-ról, Hollywoodról. Mégiscsak karnyújtásnyira álltál Matt Damontól, Helen Mirrentől, Jennifer Lopeztől, és még ki tudja, hány sztár volt melletted…

- Sok! (nevet)

- Gyökeresen megváltozott az életed?

- Nem. Nem tagadom: kellemes élmények, jó érzések ezek, de nem ilyen dolgok változtatják meg gyökeresen az ember életét. A legjobb az, hogy találkozol egy-egy emberrel, akinek történetesen ugyanaz a szakmája, mint a tied, és seperc alatt talál a szó. Cannes-ban is, Hollywoodban is hihetetlen élményekkel sikerült gazdagodni, de ez nem azt jelenti, hogy itthon nem ugrottam ugyanúgy fejest a munkába, mint máskor. Nagy hiba lenne, ha úgy kezdenék mozogni a világban, mint akinek az életét alapjaiban megváltoztató élményben volt része. Cannes-ban már sikerült megugranom azt, hogy ne remegjen a nadrágom éle: „Jézusmáriám, hol vagyok!” Sikerült nem szétizgulni az agyamat, hanem szuszogni, örülni a találkozásoknak. A lényeg mindig az, hogy jelen legyünk a jelenben.

- Milyen élményekkel tértetek haza az Oscar-szobrocskával a csomagotokban?

- Meg mindig úgy érzem, hogy nem igazán sikerült tudatosítani, ami történt. Idő kell, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Azt bizonyosan állíthatom, hogy olyan élményekkel sikerült gazdagodnunk, amelyek valószínűleg egy életen át kísérni fognak minket… De hiszem azt, hogy nem ezek a legfontosabb dolgok az ember életében. Ezek nagyon jó élmények, de nem hinném, hogy a legmeghatározóbbak. Köveket teszek a zsebembe, súlyokat a bokámra, hogy ne szálljon el az agyam, mert nincs okom rá. Ezek mind nagyon megtisztelő, nagyon jó, nagyon izgalmas élmények, tiszta szívből kívánom minél több kollégámnak, hogy sikerüljön megtapasztalni ezeket. De engem jobban érdekel a munka, mint az ünneplés. A filmvilág ünnepei különben is ciklikusan követik egymást, és már itt az új szezon. A Saul fiával sikerült egy teljes évadban részt venni, amit köszönök szépen a jóistennek. Ennek mindjárt vége, remélem, ahogy megérkezett, úgy – szépen, civilizáltan – ki is vonul az életemből. Maradunk egymásnak, vigyázunk egymásra, maradnak a fontos dolgok: a barátok, a család – és megpróbáljuk nem elharapni egymás nyakát, hanem együtt dolgozni.