Úgy van a valóság az írásaiban, ahogy a disznó a kolbászban: átalakítva és megfűszerezve. A fikción „átszűrt” valóság meglepő dolgokat enged láttatni az életből – véli Molnár Vilmos csíkszeredai József Attila-díjas író, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője.
− Hogyan emlékszik vissza a pályakezdésére?
− Tizenkilenc éves voltam 1981-ben, amikor első rövid írásaim megjelentek a kolozsvári irodalmi lapban, az Utunkban. Az idősebbek bizonyára még emlékeznek K. Jakab Antal rovataira a lap hátsó oldalán, a Levélváltásra meg a Levélváltás helyett-re. Előbbiben azoknak üzent röviden, maró gúnnyal, akik nem ütötték meg a mércét, utóbbiban azokat az írásokat közölte, melyeket jónak talált. Szigorú kritikus volt, de épp ezért választottam az Utunkat, nem például az Ifjúmunkást vagy megyei napilapot, melyeknek irodalomoldalain kevésbé színvonalas írásokat is közöltek kezdő fiataloktól. Úgy gondoltam: vagy-vagy. Vagy legyen olyan jó az írásom, hogy közli az Utunk is, vagy ne jelenjen meg sehol. K. Jakab Antal aztán néhány írásom közlése után „átadott” Mózes Attilának, az Utunk prózarovat szerkesztőjének. Akkor már a lap belső oldalain jelenhettek meg az írásaim, s én innentől éreztem úgy, mintha lovaggá, illetve íróvá ütöttek volna.
– A történetei abszurdba hajlóak, fikció és realitás keverékei. Hogyan születik egy ilyen írás?
− Mindig van valami mag – valós eset, olvasmányélmény, néha csak puszta látványa valaminek −, ami elindítja a képzeletet, előhívja a „mi lenne ha”-t. A fikción „átszűrt” valóság meglepő dolgokat − olykor lényegeseket is − enged láttatni az életből. Olyan dolgokat, melyeket esetleg észre sem venne a napi rutinnal elfoglalt ember. A fikció segít kilépni a szokványosból, olyan rálátást tesz lehetővé, ahonnan a dolgok új, addig észrevétlen oldalukat mutatják.
– Az ördög mellett (vagy éppen az Isten mellett, aki Csicsóból vonatozik Gyergyó felé) visszatérő szereplő írásaiban a nagymama. Erről a figuráról meséljen…
− Gyerekkoromban több alkalommal is hosszabb időt töltöttem más városban élő nagymamámnál. Ott nem voltak velem egykorúak, én meg átvettem az idős nénik, bácsik élettempóját, életszemléletét. Érdekes volt az időnkénti váltás a két világ között: néha a gyerekek szokásos életét éltem tömbházunk környékén a többi gyerek között, néha meg idős nénik, bácsik életét nagymamám háza körül. Az ilyen figyelmessé teszi a cseperedő emberfiát arra, hogy különféle életfelfogások, viszonyulási módok léteznek egymás mellett. De az írásaimban megjelenő nagymama nem azonos saját egykori nagymamámmal. A leírt történetek többsége fikció, bár néha akadnak bennük valós elemek. Úgy van a valóság az írásaimban, ahogy a disznó a kolbászban: átalakítva és megfűszerezve.
– Milyen a jó rövidpróza?
− Tömör, velős, ütős. Nem hiányzik belőle semmi, ami nélkül nem lenne teljes egész, és nincs benne egy fölösleges szó sem, amit elhagyva mégis jól működne a szöveg. Olyan, mint egy jó könyvelési mérleg: nincs benne sem mínusz, sem plusz.
– Ha azt hallja, hogy sajátos székely humor, mi jut eszébe?
− A székely humor nem góbés viccek meséléséből áll. Inkább egyfajta ugratás, heccelődés. Ezekre aztán illik ötletesen visszavágni, megfelelni.
A József Attila-díj átvételekor/ fotó: Emberi Erőforrások Minisztériuma
– Számos szakmai elismerést kapott, mit jelentenek ezek az ön számára?
− Természetesen minden pozitív visszajelzés, így a díjak is, jólesnek az írónak. De minden szakmai zsűri, kuratórium, bizottság, sőt a kritikusok felett is ott áll az Olvasó. Egyrészt mert végül is neki szól minden írás. Ha erről megfeledkezik a szerző, akkor műve öncélú magamutogatássá válik. Másrészt mert egy zsűri, bizottság lehet olykor valamiért részrehajló, esetleg befolyásolhatják nem szakmai kritériumok is, de az olvasóknál ez kevésbé vagy egyáltalán nem áll fenn. Ott többet nyom a latban, hogy tetszik-e egy írás, vagy nem. Nem akarom kicsinyíteni az irodalmi díjak jelentőségét, de hogy jó-e vagy nem egy írás, azt úgyis az idő és az olvasók döntik el.
– Az olvasói visszajelzések milyen formában szoktak érkezni?
− Az ismeretlen olvasók visszajelzéseit említeném. A barátok, ismerősök esetleg elfogultak a szerző irányában. Pár éve egy marosvásárhelyi ismeretlen illető megajándékozott egy üveg általa készített borral, mert tetszettek neki az írásaim. Azóta évente megismétli ezt – így ő már nem is ismeretlen –, egyszer meg valahonnan beszerzett és elküldött egy példányt az első könyvemből, mert említettem neki, abból már nincs nekem. Márton Károlynak hívják, minden írónak ilyen olvasót kívánok. Nem a bor miatt. Szingapúrból is küldött egy ismeretlen egy hosszú levelet, tényleg, rajta szingapúri bélyeg, pecsét, azóta sem tudom, ki lehetett, nem adta meg a nevét, címét. Az első könyvemnek volt a címe Levél Szingapúrból, örültem, hogy évtizedek után is ennyit jelent egy olvasómnak. Volt, hogy az utcán kérdezte meg egy ismeretlen hölgy, honnan ismerem az ő nagymamáját, mert a nagymamás írásaimban saját nagyiját ismerte fel. Az ilyen visszajelzések az igazi díjak.
Kiemelt kép: szekelyhon.ro
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. májusi lapszámában jelent meg.
