A műfajt kedvelők a GruppenHecc Gazsijaként, a rádióhallgatók Stefi Spílhózmanként ismerhetik. Civilben ő Nagy István, aki politikai kabarét ír, de a színfalak mögött nem szeret a figyelem középpontjában lenni. Rádiós műsort vezet, de a magánéletben inkább csendben ül, és elmélkedik.
- Mi vonzotta a színészi pálya felé?
- Ez egy érdekes történet, mert tulajdonképpen nem a vonzalom az, ami először a színészi pálya felé vezetett, hanem ott álltam az érettségi küszöbén, és még nem tudtam, hogy mi akarok lenni. Kezembe került egy programfüzet, amiben a létező felvételi lehetőségeket taglalták, és rájöttem, hogy vagy nem értek hozzá, vagy nem szeretem egyiket sem. Valahol a vége felé ott volt a Színi Egyetem, s azt mondtam, hogy ezt nekem találták ki.
- Mi inspirálja a kabaré megírásakor a poénokat?
- Hát, ez teljesen véletlenszerű, váratlan dolog. Van, amikor egy helyzet, amivel találkozom, az rögtön megszüli a maga visszáját. Van, amikor csak úgy megyek az utcán, meglátok egy feliratot vagy egy képet, egy jelenséget, és egyből beugrik egy poén, egy szó, valami. Azt morzsolgatom magamban, hogy ne felejtsem el, ameddig oda nem érek valahová, ahol papír és ceruza van, hogy leírjam. Sokszor el is felejtem. És sajnos, vicces elmondani, ugyanakkor keserves megélni, de a legjobb múzsa, az a határidő.
Fotó: Rab Zoltán
- A baráti körben, rokonságban visszaélnek ezzel? Elvárják, hogy a magánéletben is mókamester legyen?
- A közeli emberek, barátok, ismerősök, családtagok nem, mert ők ismernek, tudják, hogy én a színpadon vagyok ilyen mókamester, amúgy az alaptermészetem inkább melankolikus. Amikor viszont olyan társaságba keveredek, akik csak mókamesterként ismernek, színpadról, akkor bizony elvárják, autószervizben, üzletben, vásárok alkalmával, hogy jaj, művész úr, mondjon egy viccet. Ez a halálom, amikor letámadnak, hogy mondjak egy viccet.
- Nehéz volt a színpad után megszokni a rádió „virtuális” közönségét, a műfajváltást?
- Amit kérdezel, abban óriási igazság van, hogy a színpad után, ahol az ember közvetlenül, élő emberekhez szól, és rögtön kapja is a visszajelzést, nagyon furcsa volt egy süket szobában beszélni, és csak feltételezni, hogy valahol, készülékek előtt emberek is hallják, amit mondok. Mostanában könnyebb, a technika hatására rögtön kapom a visszajelzéseket, nagyon sok a csatorna, és örvendek, hogy ez így működik.
Fotó: Rab Zoltán
- Nemrég megjelent egy a könyv a GruppenHecc első 25 évéről, ami nagyon sok sztorit, visszaemlékezést tartalmaz. Milyen érzés visszaolvasni ezeket, mások szemén keresztül látni ezt az időszakot?
- Elsősorban jó érzés. Én, amint a könyvben meg is jegyzem, rossz emlékező vagyok. A benyomásokat, érzelmeket, az emocionális tényezőt, azt megőrzöm magamban, de a dátumokat, tényeket, neveket, helyszíneket, azokat elfelejtem, vagy összemossa őket az idő. Éppen ezért szerettem volna indulásból, hogy ez mindenki könyve legyen, és egy közös emlékezés tárja fel ezt a 25 évet.
- A feleségével mindketten a színészi pályát választották, egymást is így ismerték meg?
- Azt kell mondanom, hogy én egy fodrásznőt vettem el feleségül, és színésznő lett belőle. Nagyon régóta ismerjük egymást. Azt hiszem, 12 éves lehetett, amikor a Köteles utca sarkán laktak, és a húgaival együtt bejártak játszani az egyetem udvarára, így ismertük meg egymást.
- Mi volt az, ami később hozzá vonzotta?
- Ez érdekes dolog volt. Jött vendégszerepelni a vásárhelyi színház Temesvárra, ahol én színész voltam, és ő megjelent ott fodrásznőként. Akkor elég régóta nem találkoztunk, évek teltek el, és feltűnt hirtelen, hogy abból a kicsi leánykából hirtelen nő lett, de milyen szép. Később, amikor idekerültem Vásárhelyre, elkezdtünk barátkozni. Nem volt egészen sima, mert közben nekem bejött egy viharos, gyors, pusztító szerelem. Azután szépen csendesen egymáshoz simultunk, idomultunk. Azt hiszem, hogy ez hozza a kapcsolatunk tartósságát, hogy már az elején megpróbáltatásoknak voltunk kitéve, és hogy mindent együtt csináltunk végig. Lassan-lassan, tégláról téglára rakosgattuk egymásra azt az építményt, amit házasságnak és családnak neveznek.
Fotó: Rab Zoltán
- Fiatal színészként sok rajongója volt?
(nevet) - Mondhatni igen. Ez is furcsa dolog volt, hogy sosem voltam az a típus, aki hódított. Mindig egy kicsit mafla voltam, vártam, hogy jön valaki, és leszed, mint a virágot, és kerültek jelentkezők, nem mondom, hogy nem. Volt, amikor kedvemre való volt ez a szüret, volt, amikor zavart, és éppen emiatt elég sok bonyodalomba is kerültem az életem során.
- Apaként mi az, amit fontosnak tart?
- Nem voltam soha autoritárius apa, nem is tudom, hogyan kell. A nevelést inkább a feleségem intézte, ehhez sokkal jobban ért, mint én. Végtelenül tudom tisztelni és csodálni a nőket azért, hogy anyák, életet adnak. Nagymamámtól kezdve egy csodálatos nagynénémen keresztül, megtanultam szeretni, tisztelni és csodálni a családom nőtagjait, és állítom, hogy nők nélkül nem érnénk semmit. Tehát tudnánk házat építeni, tudnánk létesíteni ezt meg azt, de a házból otthont varázsolni, az egyedekből családot kovácsolni: erre csak egy nő képes.
