– Apróka a beceneved. Csúfoltak a termeted miatt az iskolában, vagy azért, mert más vagy?
– Nem emlékszem arra, hogy konkrétan csúfoltak volna, vagy ha próbáltak is, én vagy viccnek vettem az egészet, vagy ugyanilyen szívatós jelleggel visszaszóltam.
– Nem voltál tudatában annak, hogy más vagy, mint a többiek?
– De, elég hamar rájöttem. Nem tudtam úgy mozogni, nem nőttem úgy, mint mások. Mindig én voltam a cuki kicsike, de nem negatív értelemben. A régi óvodában, ahová jártam, még mindig megvannak az ajtófélfán a vonalak – legalábbis öt éve, amikor ott jártam, még megvolt –, hogy ki hány centi volt. Pár évvel ezelőtt odaálltam a vonalam mellé, és elkacagtuk, hogy azóta is nőttem. Én mindig ilyen viccesnek tartom az ilyen helyzeteket. Persze biztosan voltak nekem is mélypontjaim. Most is előfordulnak olyan esték, amikor telesírom a kispárnám bánatomban. De ezek csak általam kreált problémák, amelyek nem is léteznek, csak kell valami, hogy sírni tudjak. Én is sajnálkozom a helyzetemen néha, de nem annyira meghatározó.
– Gondolom, ez a szüleidnek köszönhető, meg a környezetnek, ahol felnőttél.
– Én is sokat gondolkodtam ezen, hogy mi lehet az oka annak, hogy így fogom fel ezt a helyzetet, hiszen egy kis faluban nőttem fel, Barót mellett, és a falusi mentalitásra általában nem jellemző ez a nyitottság. Mégis úgy láttam, hogy teljesen elfogadtak. A szüleim is elejétől fogva függetlenségre neveltek, hogy ne szoruljak segítségre. Meg persze arra sarkalltak, hogy tanuljak, mert az első perctől világos volt számukra, hogy fizikai munkára nem leszek képes, így csak a tanulással tudok elérni majd valamit.
– Emlékszel arra, hogy mik voltak az első nehézségek?
– Az első nehézségek a szüleimet terhelték, nem is tudták, hogy probléma lesz. Amikor megszülettem, derült ki, hogy baj van, hogy csontfejlődési rendellenesség van a lábaimban. Mindkét térdem el volt csúszva a térdkalácstól kezdődően. Nincs is térdkalácsom. A bal forgóm nagyon, a jobb pedig enyhébben fejletlen. Ezeket a kezdetektől műteni kellett, a beavatkozások a mai napig tartanak, bár nem olyan nagy gyakorisággal.
Nem hajlottak a lábaim. Mindent kipróbáltak, kísérleti nyúl voltam, de az okát a mai napig nem lehet tudni. A kis növés valószínűleg genetikai probléma.
Jelenleg csak a bal lábam hajlik egy keveset, a jobb egyáltalán nem. A helytelen testtartás a gerincemre is hatással volt. Valószínűleg még lesznek műtéteim, de nem szeretek ezekre gondolni. A testi megpróbáltatások után aztán jött a kamaszkor, a tudatosulása ennek a betegségnek.
– Nehezen vergődtél át rajta?
– Intenzív időszak volt, de szerencsére nem tartott sokáig. Nyolcadik osztályban megromlott a viszonyom az osztálytársaimmal. Azelőtt én voltam a vezéregyéniség az osztályban, de ahogy serdülni kezdtünk, mindenki hallatni akarta a hangját, és megromlott a kapcsolatunk. Én persze annak tudtam be, hogy fogyatékkal élő vagyok, hogy más vagyok. De nem ez volt, csak kellett valakit vagy valamit hibáztatni. Jött az iskolaváltás, és rájöttem, hogy ha én nem tudom elfogadni magam, akkor nem várhatom el, hogy az új osztálytársak elfogadjanak, az új környezet barátkozzon. Szóval teljesen új fejezetet indítottam.
– Nick Vujicic, aki nemrég járt Erdélyben, azt mondta az előadásán, hogy őt az önsajnálatból, a depresszióból az Istenbe vetett hite segítette ki.
– A hit nekem is sokat segített kilábalni abból a nehéz időszakból. Kiskorom óta zongorázom, énekelek, és amikor hetedikes koromban kezdtek rosszra fordulni a dolgok, elkezdtem a református egyháznál kántorizálni. Nem gyakran és nem is profi szinten, de csináltam. Utána pedig már Biblia-hetet szerveztünk a csapattal, és ez sarkallt arra is, hogy önkénteskedjek, hogy adjak én is, tudjak segíteni, ne mindig csak én szoruljak segítségre.
– Nem dőlsz hátra, a mai napig nagyon tevékeny vagy. Ennek az az oka, hogy így nem hagysz időt magadnak a kesergésre?
– Nem, de azért az is benne van.
Aprókával
– Programozóként dolgozol, énekelsz, írsz, slammer vagy, önkénteskedsz, motivációs előadó is vagy, meg zenész.
– (nevet) Hát igen, ez elég sok minden. De a zene a kedvencem: az éneklés meg a zenélés. Mostanában elkezdtem basszusgitározni is.
– Tudom, hogy neked is célod a sérültlétet közelebb vinni a társadalomhoz. Hogyan teszed ezt?
– Próbáltam vlogolni, de olyan szörnyű hangom van, hogy inkább nem csinálom. De Instagramon aktív vagyok, és most már van hivatalos Facebook-oldalam is. Ám az a legfontosabb, hogy mutassuk meg magunkat mi, fogyatékkal élők, hallassuk a hangunkat, mutassuk meg, hogy vagyunk. Jusson el az információ minél többekhez. Ha például készül egy cikk, akkor osszuk meg, szórjuk az infót, és hogyha nem nyitják meg a cikkeket, akkor szembe kell dobni velük mindaddig, amíg megnyitják.
– Van olyan, ami hiányzik az életedből, amit sajnálsz, hogy nem tehetsz meg?
– Az akadálymentes közlekedés. Ha az megoldódna, ha az infrastruktúra megengedné, nagyon sok mindent meg tudnék tenni. És ez nem olyan dolog, ami nem kivitelezhető. Más országokban teljesen működőképes.
– Mi bosszant téged a legjobban?
– Amikor sajnálattal néznek rám. Még mindig megbámulnak az utcán, de azt már megszoktam. A barátaimat viszont idegesíti. Olyan is előfordult egy ismerősömmel, hogy tolták a tolókocsival, és egy járókelő öt lejt az ölébe tett. Ez már megalázó szerintem.
Szóval ne sajnáljanak! Ahogy engem sajnálni lehet azért, mert fogyatékkal élő vagyok, ugyanúgy találhatunk más emberben is olyan hiányosságot, amiért sajnálni lehet őt, csak nem látszik rajta.
Aztán ott van a bürokrácia. Például bemegyek egy bankba egyedül, akkor keresik anyukámat. Ha kísérővel megyek, és elmondom én, hogy mit szeretnék, addig nem reagálnak, amíg a kísérőm meg nem ismétli, amit mondtam. A múltkor telefonkártyát akartam cserélni, és legalább háromszor megkérdezték, hogy a nevemet le tudom-e írni. Ott szinte elszakadt a cérnám, és majdnem elkezdtem kiabálni, aztán szépen türelmesen kitöltöttem a papírt, visszanyeltem mindent, ami ki akart jönni.
– Ha egy idegennek kellene leírnod magad, hogy hangzana?
– Nagyon realistának tartom magam. Ez biztos benne lenne abban a pár szóban. Aztán az, hogy pozitív gondolkodású és álmodozó vagyok. Mindig azt veszem tudomásul, ami van, nem szépítem a dolgokat, de azért szeretek álmodozni. Édesanyám fél ezektől az álmoktól.
– Miért?
– Engem félt az utazgatásoktól. Ezek valamikor álmok voltak, de most már valósággá válik, mert megyünk idén is turnézni a zenekarommal, amelynek még nincs neve. Tízen vagyunk benne, mind fogyatékkal élők, van három nem látó köztünk, van, akinek végtagja hiányzik, vannak szellemi fogyatékosok, szóval mindenféle. Kezdők vagyunk, de szerintem irtó jól haladunk. Most márciusban megyünk Hollandiába, és utána, reméljük, beindul a romániai turnésorozat is. Például ez is egy jó eszköz arra, hogy az emberekhez közelebb hozzuk a fogyatékkal élőket.
– Vannak még olyan álmaid, amelyek megvalósulásra várnak?
– Hogy fel tudjak ülni egyedül a repülőre, és utazhassak két hétre Kukutyinba. Mindig szerettem volna elmenni nyaralni a szüleim nélkül, csak barátokkal. De ez óriási felelősség nemcsak nekem, hanem a barátaimnak is. A Balatonnál viszont már voltunk, vonattal. Az nagyon vicces volt. Pakoltuk fel a csomagokat a vagonra, beállt mindenki egymás mellé a sorba, és adogatták: egy bőrönd, még egy bőrönd, egy Anetta, egy tolószék, egy másik bőrönd… Így ment a fel- és a leszállás.
– Szerencsés vagy, hogy ilyen barátokra találtál.
– Igen, én is rácsodálkozom néha erre. A szüleimnek nem jött ilyen természetesen, mint ahogy például ezen a kiránduláson kezeltek engem a barátaim. Amikor megkérdezem őket, hogy miért barátkoznak velem,
mindig az a válasz, hogy olyan kisugárzás, energia árad belőlem, hogy egyszerűen kellek a társaságnak.
És annyit lehet velem hülyéskedni. Mindig azt hittem, nyűg számukra nyomni a tolókocsimat, aztán kiderült, hogy nagyon jól elszórakoznak azzal, hogy az adrenalinszintemet feltornázzák.
– Mondod, nem lehet téged könnyen felhúzni, de ott van a slam poetry, ahol keménykedsz.
– A slam (előadói költészet – szerk. megj.) az, ahol kijönnek a frusztrációim. Minden szöveg tapasztalatokra épül, szóval nálam is az ilyen szitukra, amikről beszéltem. Ezekből inspirálódom. Ezért sem vagyok termékeny slammer, sok tapasztalat kell ahhoz, hogy egy ilyen szöveg összejöjjön. Nincs sok szövegem, jó meg tényleg nincsen.
– Pedig éppen tavaly az országos slam poetry versenyen második lettél.
– Hát igen… Hirtelen jött, mert nem több, mint egy éve, hogy elkezdtem slammelni. Belerángattak, de jól sült el.
– Ha lehetne egyetlenegy kívánságod, mi lenne az?
– Nagyon sokszor felteszik nekem ezt a kérdést, és mindenki azt a választ várná, hogy gyógyuljak meg. De nem ezt mondanám.
Én szeretem az életemet így, ahogy van, minden nehézség ellenére,
mert pont a nehézségek tettek azzá, aki vagyok. Szóval azt kívánnám, hogy tolerancia legyen az emberekben. Ne legyen az furcsa, hogy valaki más, mint a többi, mert mindenkinek van gyenge pontja. Ha elfogadóbbak lennénk, az nagyon sok mindent megoldana.
Kiemelt kép: Rab Zoltán
Friss lapszámunkat alább kérheted:
