Roy Chowdhury-Mikes Sándor gróf tizennégy évvel ezelőtt költözött vissza Zabolára, a Mikes- birtokra. Mindig is itt volt a helye – mondja ő –, élete pedig már nemcsak a birtok körül, hanem családja körül is forog. Tudja, hogy e tájakon sok még a tennivaló, ezért elkötelezte magát amellett, hogy fellendítse a térséget. Édesapjától örökölt indiai vonásaiban ott van a szigor és a fegyelem, édesanyjától kapta székely identitását, amelyből talán a kitartás és az akarat a leghangsúlyosabbak.
– Festői környezetben élsz, itt is dolgozol. Hogyan telik el egy napod?
– Amióta gyerekeink vannak, a napom mindig velük kezdődik. Majd egy tea vagy kávé után a műhelyben és az irodában osztom be a napi teendőket. Ha az ideális napomat kérdezed, az az erdőben, a hegyekben kezdődik. Van ilyen is, hiszen erdőgazdálkodással is foglalkozunk. Egy ilyen nap egyben munka és kikapcsolódás. A nap mégis úgy teljes, ha a sok szervezés, tárgyalás után hazajöhetek, és elcsíphetek még pár órát a gyerekekkel.
– Miben változott az életed, amióta Zabolán, a kastélyban éltek?
– Az ittlét mindig bennem volt, nem éltem meg változásként, amikor visszatelepültünk. Természetesen Zabolán az élet más, de csak más, nem rosszabb. Az időbeosztásom ugyanolyan, mint bárki másé, aki egy céget vezet: sok munka van, sosem látom a végét. Csak nálam mindez egy olyan szférában történik, ahol körülvesznek a Kárpátok. Én olyan környékre cseréltem fel Nyugat-Európát, ahol naponta látni medvét, farkast, mezőn lóval dolgozó székely embert. És ennek örülök. Változott a nyelv és az ének, de én úgy érzem, itthon vagyok. Vágytam erre, és beteljesedett. Nem akarok túl szép képet festeni, mert bizony nehézségekkel is jár az ittlét, amit választottam. Mégis, azt hiszem, hogy az igazi nagy változást gyerekeim születése hozta.
– Kicsit meseszerű, ahogyan feleségeddel, Apor Katalinnal egymásra találtatok. Ő az altorjai, szintén nemesi Apor- családból származik. Elárulod nekünk, hogy mi fogott meg benne elsőre?
– Nem volt időm eldönteni, megláttam, és gyakorlatilag valami eldöntötte bennem, hogy ő lesz a feleségem. Családjaink régóta ismerik egymást, mégis úgy alakult, hogy mi sosem futottunk össze. Anyósom sokszor említi, hogy Katát akkor láttam először, amikor még a pocakjában volt. Odamentem hozzá, és megsimogattam a hasát. Évekre rá, valaminek az apropóján, Zaboláról Budapestre kellett mennem, ott ismertem meg Katát. Véletlenül találkoztam vele, és ennyi volt. Rá pár hétre, egy rövid indiai családlátogatásról visszatérve, megkértem a kezét.
Nem is ismertük egymást, és mégis nagyon jól ismertük egymást. Sokat számít, ha a másik fél is ugyanebből a kultúrából származik, történelmi hátterünk pedig jövőképünkben segít. Mi biztosak vagyunk benne, hogy a következő generációnak is valami olyasmit tudunk adni, ami mindkettőnknek fontos.
– Erős nálatok a női dominancia, hiszel abban, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll?
– Nem egy. Mögöttem, mellettem négy nő áll. Nem tudom elképzelni az életemet a feleségem és a lányaim nélkül. A köztünk lévő harmónia nélkül nem lennék ott, ahol most vagyok. A feleségem nélkül pedig egészen biztosan egy teljesen más ember lennék.
– Milyen nőket szeretnél nevelni kislányaidból? Mit tanítasz nekik a nőiségről?
– A nőiség tanítását ráhagyom Katára. De nem tagadom, hogy örülnék, ha a lányaim, láncfűrészt tartva a kezükben, feljönnének velem az erdőbe (nevet). Én örülök, hogy négy hölggyel élek egy tető alatt. Ismerőseink sokszor viccesen megkérdezik, hogy mikor jön a fiú. Szerintem nem kell fiú ahhoz, hogy az élet teljes legyen. A lány tovább tudja vinni a nemesi hátteret, ami sokszor egy nehéz hátizsák. Cipelni a lány is tudja, kérdés, hogy a szülei és a múlt milyen súlyosra rakják neki. Szeretném, ha az én lányaim hátizsákja könnyű lenne.
Ebben a közegben harmonizál múlt, jelen és jövő. Egy óriási érték és ajándék, hogy mi ebben a környezetben tudunk élni. A gazdálkodást, az állattartást is át akarom adni nekik. Azt akarom, hogy lássák, miből lesz az étel. Nem akarom a gyerekeket elzárni az élet nehézségei elől sem, tudatosan akarom beléjük nevelni, hogy nem csak a magyar, de a roma kisebbség is velünk él Romániában.
– Jó pasinak tartod magad?
– Jó kérdés (nevet). Rengeteg hibát látok magamban. Keményen dolgozó férfi vagyok, de megtörténik néha, hogy az erdőben egy órán át csak merengek. Nálam ez az aktív, intenzív csend, ilyenkor tervezek meg mindent. Nem tudnék két napot sem egy tengerparton eltölteni úgy, hogy semmit ne tegyek. Ez nem jó a családomnak, én tudom, hogy nem mindig vagyok mintapartner és -apa.
– Van életfilozófiád?
– Igaznak tartom a mondást, hogy a tudatlanság boldogít. A jövőképet sohasem szabad szem elől téveszteni, viszont tudni kell a jelenben élni. Az életet élvezni kell.
– Mindig is ilyen életet szerettél volna? Minden a helyén van?
– Nincs minden a helyén. De igen, mindig ilyen feleséget, ilyen gyerekeket szerettem volna, és úgy érzem, mindig itt, Erdélyben, Székelyföldön, a hegyek lábánál voltam. Akkor is, amikor fizikailag éppen nem.
– Mi gondolsz, mi a te küldetésed itt?
– Egy vágy vezérelt ide, ahol hatalmas a felelősség. A küldetés az, hogy rendbe tegyük, ami tönkrement, és új jövőt adjunk annak, ami már nem a régi. Az a feladatom, hogy példát mutassak.
Fotó: Roy Chowdhury-Apor Katalin
