– Varrtál babaruhákat kislánykorodban?
– Nem igazán. Szóval nálam nincs meg az a sablon, hogy a divattervezők karrierje a babaruhák varrásával kezdődik. Minden úgy magától alakult. Anyum első osztályba a művészeti iskolába íratott, sőt, igazából zongoráznom kellett volna, aztán mégis a képzőművészet felé sodortak a dolgok. Bár volt egy kilengés, mert a középiskolai felvételikor megpróbáltam sportosztályba bejutni, sikerült is, mégis maradtam a művészetinél.
– Miért?
– Á, nem a művészet miatt! (Kacag önfeledten.) Tudod, győzött a csapatszellem, hogy minél többen maradjunk együtt az osztályból. Persze igaz az is, hogy a családban többen is tehetségesek, bátyám például nagyon jól rajzolt, kislányként utánoztam is eleget. De a tágabb családban orvosból is van bőven, meg is kaptam a pályaválasztásomra a reakciót: modern művészet? Mi van?!
– Mégis mikor kezdett tudatossá válni számodra, hogy az alkotás lesz az első?
– Már az általános iskola felső tagozatán felfigyeltek rám a tanárok, s aztán jött a középiskola. Szóval ígéretesen indulhattam volna kilencedikben, de volt egy ugyanolyan nevű lány, mint én, és rendszerint összetévesztettek vele. Ő nem volt annyira jó diák, így én is fekete báránnyá váltam, nulláról kellett kezdenem, de feltornáztam magam, aztán kezdtek küldeni országos és nemzetközi tantárgyversenyekre. Ekkor már gondoltam a divattervezésre, ám még nem volt konkrét az elképzelés, hogy én ez szeretnék lenni. A lényeg, hogy úgy fejeztem be a középiskolát, hogy elvittem az összes díjat a nemzetközi versenyeken, tehát igazából be kellett volna sétálnom az egyetemre. De hát ki tudta ezt, ha velem nem közölte senki?
– Ne mondd, hogy végül felvételizned kellett?
– Persze. Ahelyett, hogy elmentem volna a díjamat kiélvezni – törökországi utazás volt a nyeremény –, én szépen rajzolgattam, tanulgattam, készültem a felvételire. Tizenkét hely volt akkor, s én tizenegyediknek jutottam be. És itt újra jelentkezett a helyzet: mindig, ahányszor csak valami újat elkezdtem, újra fel kellett építenem magam.
Fekete kollekció, 2018. Párizs
– Mi adott erőt ehhez?
– Mindig bizonyítani akartam. Mindig meg akartam mutatni, hogy én nem vagyok olyan gyenge, ahogy elképzelik körülöttem, hogy több van bennem, mint amit látnak. Megvolt bennem a kitartás, amin sokat lendített a tanárok hozzáállása is. A velük szembeni tisztelet, az, ha láttam, hogy bíznak bennem, erőt adott ahhoz, hogy helytálljak. Elképzelhetetlen volt például, hogy Bordi Géza művészettörténet-órájára felkészületlenül menjek be. Az egyetemen aztán a dizájn szakot választottam, a versenyek sorozata itt is folytatódott, majd magna cum laude végeztem. A diplomamunkám bemutatóján már ott voltak a Jolidon képviselői, és azonnal állást ajánlottak.
– És azóta utazol fehérneműben…
– Igen. Bár kaptam egy felkérést, hogy menjek Németországba falfestést tanulni, gondoltam, egyszer kipróbálom a Jolidonnál. És lásd, 17 éve itt vagyok (nevet).
– És aztán jöttek a párizsi díjak…
– Az Ultra Lingerie elnevezésű bemutatót és versenyt, vezető világmárkák részvételével, 2005-ben rendezték meg először. 2006-ban már a Jolidont is meghívták, három kategóriában adtak át díjakat, és az általam tervezett prototípus elnyerte az Anyagok kalandos használata nagydíjat. 2009-ben már két kategóriában díjazták a munkámat, a már Prelude néven futó kreációt Ultra Gourmandise-díjjal és a fehérneműipar nagydíjával tüntették ki. Az Ultra Lingerie egy tematikus verseny volt, amelyen egyedi darabokkal, úgynevezett prototípusokkal lehetett részt venni, amelyek már-már az haute couture felé közelítettek.
– Van példaképed?
– Nem tudnék egyetlen személyt megnevezni, inkább periódusok, kollekciók, amik megragadnak. Volt néhány év, amikor a Cavalli munkái tetszettek, mostanában Gucci ihlet meg. Szeretem a szépet, az érdekeset, az innovatívat, a különlegeset látni. Szerintem hatalmas fantázia lakozik az egész brandben, nem véletlen, hogy annyian követik, egyszerűen kimeríthetetlen inspirációforrás.
– Hogy lehet rátalálni a saját hangra ezen a pályán?
– Elég nehéz, mert gyakran közel sem azt csinálom, ami jellemez, hanem amit a piac, a kliens kér, meg maga a trend is diktál. De az én munkámban mindenképpen benne kell legyenek a szexi, a provokatív, a vonzó elemek.
– Úgy tudom, a dizájnerek mindig jóval a trendek előtt járnak.
– Ó, persze, ha most megkérdeznéd tőlem, hogy jelenleg mi a divat, kapásból nem tudnék válaszolni, vissza kéne pörgetnem az időben, hiszen én már rég a jövőben járok (nevet). Nemrég jöttem haza Párizsból, ahol a 2020–2021-es őszi-téli kollekció vezető trendjeiről volt szó…
– Mi ad ihletet?
– Divattervezőként egyrészt ismernem kell, hogy merre változik a világ, figyelnem kell az úgynevezett stílusirodák előrejelzéseire. A vezető dizájnerek is inspirációforrást jelentenek, na meg a bemutatók, ahol a látottak alapján beindul a fantáziám, hogy merre lehetne továbbvinni az ötleteket. Ismerni kell az anyagkínálatot is, nemzetközi kiállításokra, vásárokra gyakran járok, többnyire Párizsba, Cannes-ba, régebb Milánóba.
Tervező modellel, 2019, Párizs
És imádok csak úgy ülni ezeken az alkalmakon, nézni az embereket, az öltözeteket. A széptől a furcsáig millió dolgot lehet látni, számomra ez is ihletforrás. De egyik kollekciómat úgy készítettem például, hogy beleszerettem egy anyagba, egy átlátszó tüllbe, amelyen levélminták voltak. Ebből indultam ki. Máskor egy hímzett motívum lendíti be a fantáziám. Ihletforrás lehet egy utazás, egy film is akár, volt olyan kollekcióm, amelyet Evita vagy az Avatar inspirált, de Dumas Kaméliás hölgye is volt már „múzsám”.
– Könnyen megy a tervezés?
– Ha már benne vagyok, akkor igen. Most éppen elég kevés terem van itthon erre, mert az ideális az, ha teleszórom magam körül a helyet anyagokkal, gyöngyökkel, kristályokkal, és kezdem variálni a darabokat, nézegetem, hogy mi mivel passzol, és akkor jönnek az ötletek. Lerajzolok egyet, abból lesz egy másik… Kézzel rajzolok, majd csak utána viszem be számítógépbe. Aztán ha már kész a prototípus, képes vagyok éjszakákon át kivágni, összeillesztgetni a csipkéket, felvarrni a gyöngyöket… Egyébként szeretek az éjszaka csendjében dolgozni. És tudod, mi zavar alkotás közben? Ha valaki áll a hátam mögött.
– Mikor zárul le számodra a folyamat?
– Soha. Soha nincs készen egy darab. Számomra a kész akkor van, amikor a cégnél azt mondják, hogy muszáj most befejezni, leadni, pont. Általában úgy vagyok minden modellel, hogy mindig tudnék még valamit finomítani rajta. Igazából nem tudom elengedni. Utána a fotózás sem mindegy, mert a fejemben van egy teljes koncepció, hát persze hogy lényeges, hogy a darabok aszerint jelennek-e meg a fotókon, a katalógusban vagy akár a kifutón. Egy idő után ez csapatmunka, és számomra rendkívül fontos, hogy közös legyen a cél.
Névjegy
Venczel Kati Marosvásárhelyen született, jelenleg a Székelyudvarhely melletti Kányádban él párjával és két kislányukkal. Kolozsváron, a Ion Andreescu Művészeti és Design Egyetemen végzett, pályáját a kolozsvári Jolidon fehérnemű- és fürdőruhagyártó cégnél kezdte, majd ő lett a Prelude luxusbrand főtervezője, de igazából egyedüli „felelőse” a többnyire csak külföldön, esetleg online beszerezhető luxusalsónemű-márkának. Ugyanakkor a Jolidonnál továbbra is tervez fürdődresszeket és fehérneműket. Szakmai életében az egyik legjelesebb szakasz a Párizsban öt alkalommal megrendezett Ultra Lingerie nemzetközi versenyen kapott díjsorozat, de épp idén januárban hívták meg ugyancsak a francia fővárosba, egy harminc tagot számláló fórumra, amelybe az új hullámot, új irányokat, innovációt leginkább képviselő tervezőket választották be. Stílusát frissnek, innovatívnak, sokszínűnek, alkotásait exkluzívnak, elegánsnak jellemzi a szakma. Kedvenc színe a fekete.
– Gyorsan dolgozol?
– Ha elkap az ihlet, akkor talán... De végül is nem, mert nagyon el tudok merülni a részletekben (nevet).
– S a lányok ott lábatlankodnak körülötted?
– Á, most már tudják, hogy anya dolgaihoz nem szabad hozzányúlni! Volt olyan, amikor egy gyerekpartin a kristálykészletemet szanaszét szórták a lakásban, összetaposva, összekarcolva találtam meg a darabokat, azokat már nem használhattam semmire. Inkább adok nekik megmaradt anyagmintákat, megmaradt színskálákat, amikkel elszórakozhatnak. De képzeld el, nemrég jöttek rá, hogy én mivel foglalkozom, lehet, hogy mi sem mondtuk ki konkrétan eddig. A múltkor kérdezett rá Kincső, a nagyobbik lányom, hogy anya, te tényleg divattervező vagy?
– Mi történik, amikor elkészül egy kollekció? Hogyan töltődsz fel újra?
– Általában majdnem másnap ülünk is gépre, s irány Párizs. És akkor nagyon szeretem, ha a napi munka után, este elengedhetem magam. Legyen egy finom étterem, egy pohár bor, hajnalig tartó beszélgetés a kollégákkal a hotelszobában… Lazítás is, szórakozás és feltöltődés ez nekem.
– Szerinted milyen a tökéletes alsónemű?
– Van, aki azt mondja, hogy az a jó, ami nem látszik, és nem is érzed, hogy rajtad van. Muszáj ennek ellentmondanom! Nekem az az igazi, amikor akár a komoly, üzletasszonyos hétköznapi öltözet mögül, amikor otthon kigombolom a fehér inget, előbukkan egy gyönyörű szép, szexi, vonzó, provokatív alsónemű! Ha tudom, hogy egy ilyen darab van rajtam, bár mások nem látják, hozzátesz a nőiességhez, kell ahhoz, hogy jól érezzem magam, önbizalmam legyen. Akár egy szép smink, csak épp láthatatlan…
– Mi a legszebb a munkádban?
– Ó, én az egész folyamatot szeretem, jobban mondva szeretném, ha én dönthetném el, hogy mit és hogyan tervezzek. Ez most kicsit nehezített, hogy távolból dolgozom a cégnek. És nagyon szép volt, hogy Párizsban az új fehérneműkorszak egyik változtatójává választottak, és jelen lehettem az Interfilière Nouvelle Vague fórumán. Óriási megtiszteltetés és csodálatos lehetőség volt számomra.
Kiemelt kép: Csedő Attila
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. márciusi lapszámában jelent meg.
